Az osztrák Ulrich Seidl újabb filmmel jelentkezett, amelyben ismét elég negatív képet fest az emberiségről. A Szafariban megismerjük azokat a felső középosztálybeli osztrákokat, akiknek kedvenc hobbija az egzotikus állatok levadászása. A művészi dokumentumfilm kifejezetten gyomorforgató – és nem csak azért, mert állatokat nyúznak meg a kamera előtt. Michael Haneke (Szerelem, A zongoratanárnő) neve mellett még Ulrich Seidlt szokták kegyetlen osztrák rendezőként emlegetni. Főművének a Paradicsom-trilógia számít, melyekben egy család három női tagjának történetét ismerjük meg, egy-egy filmen keresztül. Előszeretettel készít játékfilmeket és dokumentumfilmeket is, stílusára leginkább a két műfaj keveredése jellemző. Nincs ez másként a legújabb filmjénél sem, ahol a vadászatot és a halott állat feldolgozását bemutató jeleneteknél kifejezetten objektív megfigyelőként működik a kamera, míg a szereplők interjúi során már művészi és groteszk képekkel alkot véleményt a rendező.Az, hogy ez a kegyetlen és semmiképp sem az állatvilág védelmében történő sportvadászat létezik, azóta nyilvánvaló, hogy 2015-ben egy Palmer nevű fogorvos megölte a Hwange Nemzeti Park kedvenc oroszlánját, Cecilt. Az akkori sajtóvisszhang, illetve a nemzetközi felháborodás hatására sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy mégis ki csinálna ilyet, és milyen indíttatásból. Erre keresi a választ Seidl is, filmjében több, a szafarin vadászó fehér középosztálybeli család szemszögéből ismerjük meg a szokatlan hobbi hátterét. Az első vadász egy nyugdíjas férj, aki az első, máris groteszk jelenetben naptejjel kenegeti meglehetősen elhízott feleségét. A házaspár – akik egyébként már szerepeltek Seidl A pince (Im Keller, 2014) című filmjében is – egy katalógusból olvassák fel, hogy egy-egy vadállatot (gnú, víziantilop, jávorantilop stb.) mennyi pénzért lehet lelőni. Az igazi főszereplő viszont egy négytagú család, ahol a szülők és a gyerekek is szenvedélyes vadászok. Ehhez képest viszont elképesztő dilettáns módon tudnak hülyeségeket beszélni az állatvilágról. Elhangzik a szokásos „ez az állatoknak megváltás” érv is, de az is végtelen felkészültségről árulkodik, hogy egyikük azért nem ölne nagymacskát, mert „úgy hallotta, kevés van belőlük.” Nem is azok a legvisszataszítóbb jelenetek, amelyekben lelövik az állatokat, hanem a tetem megtalálása utáni büszke gratulációk és a halott állattal való pózolós fotózkodások.A Seidlre jellemző esztétikus, szimmetrikus, a karaktereket a kamerával szembeállító snittek ebben a filmben is megjelennek. A szereplőkkel készített interjúk (bár kérdést sosem hallunk, csak a szereplők beszélnek) minden esetben egy állati trófeákkal gondosan berendezett háttér előtt készülnek. Bár ezek a képek a maguk brutális valójában kifejezetten esztétikusnak számítanak, nem ússzuk meg gyomorforgató jelenet nélkül. Seidl a film előrehaladtával egyre jobban fokozza a szörnyűségeket, ugyanis nagyon jól tudja, hogy gyarló felszínes mivoltunk miatt bár sajnáljuk az gnú és az antilop halálát, igazán a legszebb állatok meggyilkolásán fogunk kiborulni. Végig kell néznünk egy zebranyúzást és egy zsiráf haláltusáját is. Természetesen a piszkos munkát – vagyis a lelőtt állatok feldolgozását – minden esetben az afrikai munkások végzik, akik a szegénységük miatt hajlandóak segíteni a fehérek úri mulatságainkat beteljesülésében.
Ekkor frissült utoljára: 2023/04/04
Ekkor frissült utoljára: 2024/02/24
Ekkor frissült utoljára: 2023/02/22
Ekkor frissült utoljára: 2024/06/30
Ekkor frissült utoljára: 2019/11/17
A funkció használatához be kell jelentkezned!
×
Vélemény írás: