A menyasszony feketében volt (1968) online teljes film magyarul

Az esküvői szertartáson megölik a vőlegényt, s a menyasszony útnak indul, hogy levadássza az öt gyilkost. Mindenkit utolér a bosszúja: kis fekete noteszéből folyamatosan húzza ki a neveket. Persze, hogy ismerős a sztori: ez a Kill Bill. Volt azonban egy ugyanilyen témájú film, mégpedig Truffaut A menyasszony feketében volt c. alkotása. A Tarantino-rajongók persze rögtön rávágják, hogy a Mester innen kopírozta át a témát, ami ellen azonban Tarantino mindig is tiltakozott, szerinte a filmet nem is látta a Kill Bill elkészítéséig, különben sem kedveli Truffaut művészetét, merthogy neki Godard a kedvence. Higgyük el ezt, már csak azért is, mert a fenti motívumvázlattól eltekintve a két filmnek az égvilágon semmi köze sincs egymáshoz attól eltekintve, hogy mindkettő bevallottan egy-egy térdhajtást jelentett az elődök előtt: de amíg Tarantino a saját filmjét azért csinálta meg, hogy a bosszúhadjárat egyes állomásainál sűrítve rója le a hódolatát a férc-műfajok (kung-fu- , jakuza- , westernfilmek) legbefolyásosabb hangulati elemei előtt, addig Truffaut a filmjét egyetlen embernek szánta, ez pedig az a Hitchcock volt, akivel egy évvel korábban készített egy könyvnyi nagyinterjút.

A hatást leginkább azzal igyekezett elérni, hogy megszerezte magának William Irisht, az amerikai krimiírót, akitől már Hitchcock is merített. (A hátsó ablak c. filmjéről van szó.) Az ő hasonnevű regényét (The Bride Wore Black, 1940) írta át maga a rendező forgatókönyvvé. Aztán ott volt még Bernard Herrmann, Hitchcock állandó zeneszerzője, aki épp "szabad" volt, tekintettel arra, hogy Hicthcock 1966-ban kiebrudalta őt a stábjából a Szakadt függöny forgatása közben, mivel a zeneszerző nem akart neki vidám muzsikát írni.

Nos, Herrmann megszerzése jó választás is volt, meg rossz is. Jó azért, mert a hangulatot ugyan a zene kétségkívül prezentálta, rossz azért, mert Herrmann egyáltalán nem törte össze magát a nagy igyekezetben, hogy valami újat alkosson: dallamvilága egy az egyben a Szédülés reinkarnációja lett, kissé lassúbb és nehezebb ugyan, de különösebb erőfeszítés nélkül fel lehet fedezni benne a Hitchcock-film zenei főmotívumait. Ennek következtében a zene két fázisra bomlik: a hirtelen felzúduló rézfúvósok elnyújtott, súlyos, majd hirtelen lágyan szétomló dallamaira, amelyek aztán megint baljóslatúan kapnak erőre a következő fenyegető futamban. Kivéve persze ott, ahol a Nászinduló hallatszik (Mendelssohn Szentivánéji álom c. művéből). Herrmann ezt a technikát alkalmazta utolsó nagy sikerében, a Brian de Palma-féle Megszállottságban is. Nagy zeneszerző volt Herrmann, ez nem vitás, de az is tény, hogy ragaszkodott a bombasztikusan nyomasztó zenéhez, amelynek következtében már pusztán ennek hallatán is mindenki tudja, hogy itt egy Hitchcock-utánérzésről van szó. Akkoriban azonban még könnyen élhetett ezzel. A Szédülés ugyanis akkora bukás volt, hogy a filmről gyakorlatilag az 1980-as évekig alig tudtak, akkor kellett romjaiból feltámasztani a videókorszak kedvéért. Herrmann tehát jogosan gondolta, hogy a Szédüléssel együtt leégett dallamvilágát revitalizálja Truffaut kedvéért, aztán, amikor ez a rendezői próbálkozás is megbukott, akkor a harmadszori újrahasznosítás következett a Megszállottságban. Tekintettel azonban arra, hogy manapság a Szédülés már Hitchcock legnépszerűbb művei közé tartozik, ezért mára már fokozottan bántó lett a Truffaut-film hanganyaga, mert egyértelműen és nyilvánvalóan a zeneszerzői lustaság mintapéldája lett.

És ha még csak ez lett volna vele a baj! A karizmatikusan agresszív zenéhez ugyanis valami karizmatikus történet illett volna, amelyet Herrmann meg is kapott a Szédülésben, itt viszont nem. Már maga a kiindulópont sem valami eredeti: egyszerűen arról van szó, hogy egy idétlenkedő vadász kezében elsül egy fegyver és ő társaival együtt szétspriccel a négy világtáj felé. A kiindulópont tehát eleve gyenge, hiszen egy véletlen tett vétkeseinek a sorsát kell "lerendezni", vagyis eleve hiányzik mindenféle konspiráció, félrevezetés és misztika, amely pedig a Hitchcock-filmekben mindig is megvolt. Truffaut azonban annyiban is hálásan adózott a mesterének, hogy a film elején ugyan titokban tartja a hátteret, azonban a közepén, Morane halálakor elmondatja az egész előzménysort. Ami azonban működött Hichcocknál, az itt nem: az angol mesternél ugyanis a film felénél-harmadánál előkerülő felfedezés mindig ugrást ad a filmnek, mert innentől kezdve a néző tud valamit, amit valamelyik hős nem, a másik meg igen, vagy esetleg egyikük sem, a feszültség tehát a bűn feltalálása helyett a bűnös megbüntetésének, vagy az ártatlanság megmenekülésének a folyamatára tevődik át, ahol viszont valaki számára van legalább még egy egyismeretlenes tényező. Itt viszont semmi sem változik: megtudunk egy igazságot, aztán minden megy tovább, mint ahogy addig. Vagyis az igazság ahelyett, hogy felturbózta volna a filmet, éppenséggel leültette azt. Nem éppen szégyenpadra, de hogy nem Hitchcock mellé, az is biztos.

A dramaturgiai buktatók másik kelepcéje viszont tényleg egy rejtély, csak ennek meg nem kellett volna szerepelni a filmben, hogy ti. a menyasszony, avagy hogy pontosabbak legyünk: a feleség (Jeanne Moreau) miként nyomozza ki öt és fél év alatt az öt férfi személyét. A jelek szerint ügyesebb volt, mint a rendőrség. Tarantino taktikusan kikerülte ezt a problémát, mivel nála nyilvánvaló, hogy a menyasszony eleve ismeri a gyilkosokat, azok meg holtnak hiszik őt.

A leszámolások kivitelezése pedig egyáltalán nem illik sem a zenéhez, sem Hitchcockhoz. Itt aztán nyoma sincs pátosznak, megrendülésnek, az utolsó pillanatig kitartott feszültségnek, meg a látványelemeknek. Ebben már csak azért sem lehet a menyasszony partnere az öt férfi, mert maguk is vázlatpontokból állnak: alig tudunk meg róluk valamit. Bliss (Claude Rich) egy hányaveti playboy, Coral (Michel Bouguet) az az álmatag agglegény, aki még alig volt nővel, Morane (Michael Lonsdale) szolid családapának álcázott törtető politikus, Fergus (Charles Denner) egy nőcsábász festő, és végül az igazi gyilkos, azaz Delvaux (Daniel Boulanger) pedig sötét üzletében seftelő autókereskedő. A "menyasszony" egyébként a legtöbb időt Fergussal tölti, de hogy pontosan miért, az nem derül ki u2013 ő sem érdekesebb, mint itt bárki más.

Ráadásul a háziasszonyszerű ara a gonoszokkal (akik valójában egyáltalán nem azok) még csak össze sem csap! Az elsőt egyszerűen megijeszti és ezzel kilöki az erkélyéről, a másodikat alattomban mérgezi meg, a harmadikat megfullasztja egy lépcső alatt tárolóba zárva, a negyediket lenyilazza, amíg modellt áll neki, az ötödiket pedig megkéseli a börtönben, ahová úgy jutott be, hogy feladta magát. Igénytelen ötletek és igénytelen a kivitelezésük is. Mert a mérgezést még el lehet hinni, de a többit sokkal kevésbé, pl. nincs olyan bolond férfi, aki egy idegen nő kedvéért a saját nászünnepségén kimászna az erkélyre, hogy elhozza az odahajított kendőt, az is csak mérsékelten valószínű, hogy Morane örökmozgó gyermeke nem ismeri meg a saját tanítónőjét és nem ébred fel apja fuldokló üvöltésére a csendes éjszakában, egy festő meg olyan modellt állít maga elé, amelynél éles (!) nyílvessző van, és az is súlyozottan kétséges, hogy a börtön női szakaszából a menyasszony hogy tud átmenni a férfiszakaszba, mint ételosztó, amikor a világ összes fogdájában, börtönében és fegyházában elkülönítik egymástól a két nemet.

Mármost ez a (szó szoros értelmében is vett) vértelen és trehányul összehajigált történet inkább tragikomikus eredményt ad, amint megszólal mellette Herrmann nyomasztónak szánt zenei utángyártása. Lehetőleg mindig olyan pillanatokban, amikor igazából nincs is helye. Olyan a film, mintha az V. szimfóniát kevernénk egy kókadozó kártyaparti alá, amelyben csak a néző veszíthet.

A kritikusok a bemutató idején leförmedték az egészet, Truffaut viszont bízott abban, hogy esetleg megnyeri vele az Arany Glóbusz-díjat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Nem sikerült neki - ímmel-ámmal egy ideig még kardoskodott a produktuma mellett, aztán lemondóan igazat adott a kritikusoknak és megtagadta a filmet. Tragikomikus: ha nincs Tarantino, akkor talán már senki sem emlékezne rá, Tarantino viszont azt sem tudta, hogy létezett. (Gyöngyösi S. Zoltán - nezozug.prae.hu)

• Játékidő:

  107 perc
• Kategoria:
  Akció, Krimi

• IMDB Pont:

  7.3

• Beküldte:

  anonimanonimanon

• Nézettség:

  16600

• Beküldve:

  2012-07-06

• Vélemények száma:

  2
• IMDB Link

• Rendező(k):

  Franu00E7ois Truffaut

• Színészek:

  Jeanne Moreau ... Julie Kohler
  Michel Bouquet ... Coral
  Jean-Claude Brialy ... Corey
  Charles Denner ... Fergus
  Claude Rich ... Bliss
  Michael Lonsdale ... Rene Morane (as Michel Lonsdale)