2000-ben, a Cambridge egyetemen Dr. Joshua Mather által létrehozott virtuális valóság rákapcsolodik a világ legnagyobb teljesítményű szuperszámítógépére. Egy megszállott okkultista feltölt a gépre minden információt, amit minden idők legörültebbnek tartott mágusáról, Aleister Crowley-ról, és a sötét szertartásairól tudni lehet. A számítógép "életre kelve" elkezdi előkészíteni az egyik leghatalmasabb okkult rituálét, amellyel Crowley visszatérhet a világba. És vissza is tér... Bruce Dickinson (az Iron Maiden énekese) történetében egy makogós, nyámnyila cambridge-i irodalomtanár egy szuperszámítógéppel és Crowley hagyatékával való kísérletezgetés nyomán megidézi magát Crowleyt, a Földre szállt Gonoszt, a 20. századi Lucifert. Ez a megidézés egyben kafkai átalakulást is jelent: tulajdonképpen a professzorból lesz Crowley, annak számtalan reinkarnációi legutóbbi állomásaként. Amint sejthetik, a film innentől kezdve lesz érdekes: a Haddo/Crowley-t alakító Simon Callow végre megmutatkozhat teljes színészi pompájában. Az úr szülőhazájában kitüntetett, bejáratott, nagymúltú színházi ember, de ez ebben a filmben nem válik hátrányára – éppen ez a teátrális, mindenféle főgonoszt megszégyenítő, beleélő, szentenciákban és setét aforizmákban beszélő grand guignol-játék az, ami élvezhetővé teszi a filmet, persze, ha belemegyünk a játékba. A kopasz, kövér, rettentő perverz alak mellett az összes többi színész és szerepe csöplesz, unalmas famulussá minősül vissza. Idézet A film amúgy tudatosan és szemtelenül idéz meg szinte mindent – főleg a képi világot illetően –, ami valaha számított a horrorban, a fantasyban, a gothicban, a misztikus thrillerekben: egy-egy beállításon szinte ott van egy hatalmas „approved by Mario Bava”-pecsét, máshol erős Carpenter-illat lebegi át a teret, de az árgus szemek találhatnak itt Ken Russellt, Lucio Fulcit, Terry Gilliamet és sok egyebet. Az utóbbi párhuzam pedig egyáltalán nem véletlen: a rendező/társíró Julian Doyle leginkább Monty Python- és Terry Gilliam-produkciók stábjából lehet ismerős, főleg vágóként. Ennek a háttérnek köszönhetően pedig – hálistennek – a film nem mindig veszi teljesen komolyan önmagát, s ezáltal nézhetővé is válik.
Maga a chemical wedding, azaz az alkímista esküvő egy olyan szertartás, aminek folyamán Crowley véglegesen reinkarnálódhatna, ehhez egy giccses vérátömlesztéses rituálét kell végrehajtania egy vöröshajú lánnyal. A dramaturgia, sajnos, a lehető legszokványosabbá válik a film végére, így a pozitív főhős, az Amerikából érkezett fiatal tanár idejében odaér és megakadályozza a szentségtelen rítust. Ezt követi némi zavaros magyarázgatás párhuzamos univerzumokról, az okkultizmus mellett a relativitáselméletet is belekeverve, s ez viszont határozottan rosszat tesz a filmnek. Ami a legtöbb nézőnek majd megmarad, az a néhány igen ordenáré, de jópofa ötlet, amit a huncut Bruce Dickinson (aki, becsületére legyen mondva, nem nyomatja agyon a saját zenéjével a film hangsávját) beleincselkedett a sztoriba: a személyes kedvenc az, amikor – immár megváltozott – irodalomtanárunk Shakespeare-t idézgetve egy hirtelen sliccbontással lepisili az első sorban ülő diákjait. Egy legalább annyira obskurus film, mint maga a témája, helyenként egyenesen penibilis. De ha rá tudunk hangolódni a humorára, kultusz-esélyes.