Az Arkagyij Sztrugackij, és Borisz Sztrugackij regénye alapján készült Nehéz istennek lenni egy hihetetlenül radikális sci-fi film, amely minden lehetséges leírást szétfeszít. Ez a film nem a mai populáris közönségnek szól. Ennek a filmnek a közönsége (már ha mondhatjuk, hogy van közönsége) a mókás, antiszociális filmrajongók, akik túl mélyen vannak a nyúl üregében ahhoz, hogy visszahozzák őket. Ők azok az emberek, akik fél életüket sötét szobákban töltötték, és a filmet hivatkozási pontként használják magához az élethez. Más szóval, ez egy film csak nekem.
A Nehéz istennek lenni gyártási történetének ismerete automatikusan egy csekély jóindulatot kelt a film iránt. Alekszej German rendező hat éven át forgatta a filmet, és további hét évig tartott a vágása, mielőtt 73 éves korában szívelégtelenségben elhunyt. Pedig már az utolsó filmje előtt is számos olyan, hosszú ideje húzódó filmmel volt tele a pályafutása, amelyeket néhány esetben a szovjet cenzúra miatt évekre elhalasztottak. Bár a Szovjetunió végül 27 évvel ezelőtt összeomlott, German ragaszkodott ahhoz, hogy a saját útját járja a filmek elkészítésében, és még ma is az áthatolhatatlanság és a művészfilmes köldöknézés vádjával illetik.
A Nehéz istennek lenni narratívája nem tartozik ide, de a lényegretörés kedvéért összefoglalom. Főhősünk Don Rumata ember, egy a sok közül, aki egy másik bolygón él, a középkorban ragadt. Soha nem derül ki, hogy azért van-e ott, hogy segítsen a bolygó születő kultúráján, de az világos, hogy úgy tűnik, mindenki alapvető bizalmatlanságot táplál az értelmiségiekkel szemben, és gyűlöletet érez a tudomány iránt. Talán emiatt Rumata istenhez hasonló képességekkel rendelkező nemesnek asszimilálta magát, és ezért mindenki retteg tőle. Ezek az istenszerű erők egyébként magukban foglalják azt a képességet is, hogy képes lándzsákat elhárítani az arca elől, az ostoba évszázadok ziháló csodálkozására. Úgy tűnik, hogy Rumata már régen lemondott a logikáról, és inkább a leghűségesebb alattvalóit bántalmazza, hogy megpróbálja megértetni velük az alapvető igazságokat a baktériumokról, a gazdaságról és arról, hogy a halak szeretik-e a tejet vagy sem. Mégis túlságosan leegyszerűsítő lenne Rumatát klasszikus antihősnek nevezni. Ő is, akárcsak a képernyőt benépesítő többi idióta, teljesen ellenszenves, de drasztikusan másképp.
A Nehéz istennek lenni, hogy röviden fogalmazzunk, két rész Andrej Tarkovszkij, egy rész Terry Gilliam és egy icipici Idiocracy (2006); bár a német mis en scene-t szöveggel összefoglalni teljesen lehetetlen. A képei annyira textúráltak, annyira groteszkek és annyira bizarrak, hogy semmihez sem hasonlítható, amit valaha láttam, nemhogy bármihez, amit le tudnék írni. A világépítés tűnik German legnagyobb erősségének. Nemcsak látjuk a szereplők körül zajló káoszt, hanem érezzük a durva sarat, érezzük a rothadó epét és a rothadó hullákat, és érezzük a vér és az ínak ízét az általuk elfogyasztott félig főtt csirkén.
Ha egy égbekiáltó problémát kellene kiemelni a filmmel kapcsolatban, az az, hogy a közel három órás film egyszerűen túl hosszú ahhoz, hogy többször is kibírjuk. A jelentéktelen jeleneteket könnyen ki lehetett volna vágni, hogy helyet adjanak egy feszesebb történetnek és egy olyan befejezésnek, amely pusztítóan jól landol. Mondhatsz azonban bármit a film nyugodt tempójáról, a középkori groteszk látvány folyamatos bejuttatása annyi képi anyaggal látja el a nézőt, hogy az több rémálmot is betöltene .Miközben egy távoli bolygó problémáit illusztrálja, a Nehéz istennek lenni az emberiség saját tudatlanságával folytatott küzdelmének elítélése. Bár a film minden bizonnyal nem mindenki számára készült, a középkori élet torz, rétegzett és zsigeri látomása csak a Marketa Lazarova (1967) című filmmel vetekszik. A Nehéz istennek lenni egy kötelezően megtekintendő kortárs klasszikus, amelynek hírneve az elkövetkező években csak növekedni fog. Ha bírod, ajánlom hogy nézd meg.