Az ölés aktusa úgy sokkol, hogy nem is sokkol; egy olyan országot, rendszert mutat be, amilyenről a legelvetemültebb hidegháborús sci-fi szerzők sem álmodtak volna.
Ha egy film plakátján maga Werner Herzog mondja azt, hogy „az utóbbi évtizedben nem látott ennél erősebb, szürreálisabb és ijesztőbb filmet”, akkor arra a filmre oda kell figyelni. Joshua Oppenheimer amerikai dokfilmes több mint hat éven keresztül forgatott Indonéziában, egy olyan országban, ami mai európai szemmel elképzelhetetlen és hihetetlen ugyan, de az öregebbek ismerősként üdvözölhetnek egy-két emberfajtát, aki felbukkan a vásznon: a film bérgyilkosokról szól, egy zsoldos félkatonai szervezet tagjairól, amely annyira beitta magát az indonéz hétköznapokba, hogy tagjai a helyi és országos hatalomban is ott vannak (a parlamentben is), meg egyáltalán, azt csinálnak, amihez éppen kedvük szottyan. A történet gyökerei 1965 környékére nyúlnak vissza, amikor Szuhártó elnök átvette a hatalmat. Ezt a hatalmat vaskézzel tartotta fenn, kíméletlen antikommunista hadjáratokat folytatott, így aztán jópár nyugati nagyhatalom szimpatizált vele. Militarista kormányzásának egyik pillére a Pemuda Pancasila (Pancasila Fiatalok, egyfajta indonéz Hitlerjugend) nevű szervezet. Ennek egyik alapítója, Anwar Congo a dokumentumfilm legfontosabb szereplője, és meglepő őszinteséggel mesél arról, hogyan nyírták ki fiatalkorukban a kommunistákat, hogyan égettek falvakat – egyszóval a hétköznapi belterror mindennapjairól.