Film egy kerekesszékes bandáról, ahol két mozgássérült fiatal közeli barátságot köt egy vagány kerekesszékes bérgyilkossal. Így a maffia szolgálatába állnak. Sok vesztenivalójuk nincs a szereplőknek, bár ebben a kalandban semmi nem az, aminek látszik. Nincs határ fantázia és valóság között, miközben hőseink egyik tűzpárbajból vetődnek a másikba, megismerjük a kerekesszékben töltött midennapok kihívásait. Ezentúl még azt is átélhetjük, hogyan bocsát meg az apjának egy elhagyott fiú. A film történetvezetése nem a megszokott lineáris, inkább egy kicsapongó, töredékes szerkezetű; több kis történetet láthatunk, amit a film utolsó perceiben köt végül össze a rendező. Ilyen tekintetben a modernista filmekre emlékeztet. A film ezen jellege miatt, és mivel a történet se egy megszokott témát dolgoz fel, a különböző részek minőségileg is eltérnek egymástól, és néha nehéz komolyan venni a thrillerre hajazó részeket, egy-egy improvizált, humoros rész után. Példa erre az a jelenet, amikor a két srác először lesz szemtanúja annak, ahogy Rupaszov gyilkosságot követ el. A bérgyilkos odagördül hozzájuk, és fegyvert szegez Zolika fejéhez. A néző ezek után arra számít, hogy jön egy fontos pillanat, ahol láthatja a srácok reakcióját, elkezd épülni a három figura kapcsolata, viszont ez nem történik meg, a jelenet ezzel véget is ér, és Zolikáék legközelebb önként jelentkeznek a következő akcióra. A töredékes szerkezettől függetlenül viszont rengeteg emlékezetes jelenet van a filmben, lesújtó szembenézni Zoli sérült gerincével, viszont üdítő nézni az olyan humoros részeket, ahol a fogyatékkal élő karakterek magukon is nevetnek, amikor egy hétköznapi dolog akadályt jelent nekik. Fontos azt kiemelni, hogy a film nem azt akarja elérni, hogy a kerekesszékes szereplőkön nevessünk, sokkal inkább velük együtt, és az együttérzést se fogyatékos mivoltjuk váltja ki a nézőből, sokkal inkább az emberi dolgok, amik velük történnek. Sajnáljuk Rupaszovot, de nem azért, mert nem tud járni, hanem azért, mert a nő, akit igazán szeret, éppen készül hozzámenni valaki máshoz. Sőt, a nyugalmazott tűzoltó karaktere az egyik legmenőbb filmes bérgyilkos, aki megfordult a vásznon, egy új ízt adva, a már jól bejáratott zsánernek. Érdekes, szokatlan, mindemellett reálisan bemutatja, hogy mivel jár egy kerekesszékes élete, de a hangsúly a három főszereplő idővel kialakuló kapcsolatán van, ami annyira működik, hogy szórakoztató tud lenni minden, amit együtt csinálnak. Ennek a kapcsolatnak a hitelességét az is erősíti, hogy Till Attila gyakran a színészekre hagyta, hogy improvizáljanak a jelenetekben, és ezek az improvizálások legtöbb esetben nagyon jól sikerültek, főleg Thuróczynak köszönhetően, aki úgy tud sóhajtozva bazmegezni a filmvásznon, mint nagyon kevesen. Ugyanakkor ehhez komoly köze van a nem képzett színészeknek is, mint amilyen Thuróczy két valóban mozgássérült partnere, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám, akik, ha nem mondanák, akkor is egyértelmű lenne, hogy a nem gengszterfilmes dolgokban szinte magukat játsszák.
Bár a film nem akar a mozgássérültekről dokumentarista körképet rajzolni, a kameraállások alkalmazkodnak hozzájuk, és mivel a szereplők nem kétlábon járó emberek, ezért a perspektíva is az ő magasságukból mutatja meg a világot. Ez a nézőpont egy szokatlan élményt nyújt, ugyanis a klasszikus fejmagasság, valamit a békaperspektíva között helyezkedik el, és mivel ritkán hasznát módszer, egy érdekes vizuális élményt nyújt.