„Nem kapok levegőt!” – hangzik a Csapdában című film egyik első mondata egy olyan színesbőrű szereplő szájából, akinek éppen vaskos rendőrkarok fonódnak a nyakára, miután erőszakosan a földre teperték. Koppenhága egyik rosszhírű, külvárosi gettója a helyszín, amelyben olyannyira elnépesedtek a keletről érkező, többnyire arab származású bevándorlócsaládok, hogy az egyik főszereplő – meglehetősen rasszista hangvételű, ám sokat sejtető – véleménye szerint a hely már nem is igazán nevezhető Dánia részének. A két eset közötti egybeesés valószínűleg tehát csak a véletlen műve, mégsem asszociálunk azonban tévesen, ha az elsőfilmes dán rendezőpáros, Frederik Louis Hviid és Anders Ølholm nyitóképei alapján a George Floyd-ügy jut eszünkbe. A Csapdában cselekményének ugyanis pontosan azok az általános társadalmi problémák a mozgatórugói, amelyek a tavalyi tragédiához is vezettek: a rasszizmus és a rendőri túlkapás.Ezenfelül persze konkrétan Dániában jelentkező tünetekkel is foglalkozik a film, mint amilyen az országon belül, a dánoktól tudatosan elkülönülő, párhuzamos társadalomba rendeződő muszlim bevándorlók egysége, akik sokszor ugyanolyan agresszíven lépnek fel a rendőri erőkkel szemben, mint ahogyan az fordítva is történik. A fenti példákat látva sejthetjük tehát, hogy a Csapdában zsarufilm ugyan, de nem annyira a nyomozásra, inkább a megállás nélkül pörgő akcióra helyezi a hangsúlyt. A sztori egyetlen testileg, lelkileg is fárasztó és megterhelő nap eseményeit foglalja össze, amelyet beárnyékol egy nem sokkal korábbi – a film elején bemutatott – tragédia: egy arab származású tinédzser súlyos sérülésekkel kórházba került, miután egy csapat rendőr brutálisan megverte, amiért lopott autóval száguldozott a városban. A film eleji híradásokból kiderül, hogy a tizenkilenc éves fiú állapota kritikus, a helyi rendőrség pedig attól tart, hogy ha a srácot nem sikerül az orvosoknak életben tartaniuk, a városban elszabadul a pokol, a fellázadó bevándorlóseregek pedig elégtételt fognak követelni rajtuk. Ebben a rettegéssel és félelemmel átitatott hangulatban indul szokásos járőrkörútjára főszereplő zsarupárosunk, Jens és Mike. Első ránézésre semmi közös nincs a két figurában, hacsak nem az, hogy korábban mindketten szemtanúi voltak az arab tinédzser ellen elkövetett brutális rendőri intézkedésnek – Jens lelkiismeretes és szelíd természetű, míg Mike keménykötésű macsó, aki a színesbőrűeket zsigerből utálja és folyamatosan provokálja, hogy aztán visszaüthessen nekik. Mike furikázza a rendőrfőnök kifejezett tiltása ellenére a bevándorlónegyedbe magukat, hogy egy kis ízelítőt adjon Jensnek abból, milyen alakok is lakják azt, és ettől elmenjen a visszafogottabb kopó kedve a túlkapó társaik ellen való tanúskodástól. Itt aztán nem sokkal később, a megvert fiú halálának kihirdetésekor mindenüktől megfosztva csapdába esnek, és miközben kétségbeesetten bolyonganak a betondzsungelben a kivezető utat keresve, egymás és a jelvény iránt mutatott bajtársiasságuk is próbára tétetik.A cselekmény középpontjában álló erkölcsi dilemma – hogy ki hogyan és milyen körülmények között védené be a másik rendőr seggét – bivalyerős konfliktusban tetőzik a két főszereplő között. Párosuk csupán a felszínen működik a klisés „jó zsaru és rossz zsaru”-dinamika szerint. A Csapdában című filmben ugyanis senki és semmi sem csak fekete, vagy csak fehér. Mindenki szürke – zsarujaink nem túlrajzolt, vagánykodó egysorosokat pufogtató szegény ember Piszkos Harry-jei, hanem komplex, hús-vér személyiségek. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több dimenziót kapnak, a körülmények okozta kiégettségüket és frusztráltságukat egyre inkább átérezzük és megértjük, ebben pedig – a forgatókönyv erős karakterépítése mellett – az őket alakító Simon Sears és Jacob Lohmann hibátlan alakításai is oroszlánrészt játszanak. Zavaró tényezőként talán csak az róható fel a karakterek terén, hogy egy ponton túl Mike személyiségfejlődése nagyobb képernyőidőt követel, mint Jensé, holott a film elején inkább a „jó zsaru” drámájaként pozicionálják az alkotók a történetüket.A Csapdában azzal sem vádolható, hogy egyoldalú megközelítésben mutatná be a lakótelepi ostromállapotot. Eredeti címe nem véletlenül a „shorta” szó, ami arabul rendőrt jelent, így a film már ezzel is a kétarcú igazságra reflektál, és a szereplők színterén a másik oldalról is igyekszik felvonultatni éppen elég azonosulható és gyűlöletkeltő karaktert. Ahogy a rendőrök, úgy a bevándorlók is dühösek, elkeseredettek és emiatt sokszor kegyetlenek – drámájuk igazi felelősei a világban zajló politikai események, amelyekre a Csapdában nem tud, de nem is akar megoldást kínálni. Célja inkább a szélsőségesen eldurvuló társadalmi konfliktus húsbavágó ábrázolása, amelyet egyre sokkolóbb jelenetek kiemelten brutális az a rész, ahol Mike-nak egy rátámadó Rottweilerrel kell elbánnia egy liftbe szorulva) és fojtogató, idegtépően feszült atmoszférateremtés révén ér el.Zsarukra és bevándorlókra egyaránt kőkemény drámát pakol a dán rendező