Az amerikai függetlenfilmesek a bemutatása óta ünneplik a Soha, néha, mindiget (Never Rarely Sometimes Always), amely a 2020. Berlinaléról is díjjal távozott. Sikere azonban inkább a film témájának, az abortusznak köszönhető. Eliza Hittman harmadik nagyjátékfilmje az abortuszról szól. Autumn (Sidney Flanigan) 17 éves korában veszi észre magán, hogy terhes, a szüleinek azonban nem szól erről. A helyi nőgyógyász az élet mellett áll ki, illetve szülői beleegyezésre is szükség lenne a terhességmegszakításhoz. Ezért a lány az unokatestvérével, Skylarrel (Talia Ryder) New Yorkba megy, hogy ott vetesse alá magát magzatelhajtásnak.A Soha, néha, mindig története rendkívül tömören összefoglalható, mert alapvetően ez egy sablontörténet. Olyan, amivel példálózni szoktak a tengerentúlon, amikor az ott rendkívül megosztó abortuszról beszélnek politikai vitaműsorokban. A film viszont egyáltalán nem sablonos: szinte minden jelenetben árnyalják a témát, mindig egy új réteget adnak Autumn és Skylar karakterének, az egész helyzet hátterének. Ezek az új dimenziók azonban nem tolakodóak, ugyanakkor nem is fordulatosak – pusztán annyi történik, hogy az egész életszagúbb. Nem tudjuk meg, hogy hogyan lett terhes a főhős, de annyit éreztet a film, hogy nem egy boldog párkapcsolatból. Voltaképpen hasonló nüanszokkal a rendező folyamatosan homályban tartja a nézőt, mégsem hiteltelen vagy kellemetlen ez a helyzet, mert tökéletesen illik Autumn befelé forduló, zárkózott és szorongó jelleméhez. A játékidő kétharmadánál aztán lezajlik a Soha, néha, mindig legjobb jelenete, amikor a főhőst kikérdezik a New York-i klinikán. A kamera folyamatosan a lány arcát mutatja, a zene elnémul, és csak a kérdező hangját halljuk, ahogy sorolja a lehetséges válaszokat. „Volt, hogy szexuális aktusra kényszerítettek? Soha, néha, időnként, mindig.” (filmtekercs)