Legújabb filmjében Ron Howard demokrata nézeteit meghazudtolva igyekszik szobrot állítani a „redneck-büszkeségnek”, miközben konvencionális sikersztorija épp a leszakadó amerikai vidék társadalmi hierarchia alján elfoglalt pozíciójának konzerválása mellett tesz hitet.Elsősorban életrajzi filmekhez köthető a neve – játszódjanak azok akár autóverseny-pályán, vagy az űrben – melyek mindig sikerorientált és az amerikai álmot példamutatóan beteljesítő (általában fehér férfi) karaktereknek állítanak szobrot, maximálisan legitimálva az uralkodó ideológiát. A kapitalista amerikai szubjektum folytonos legitimalizációját nem titkoltan erős érzelmi, a meghatódást és örömkönnyeket előcsalogató dramaturgiai építkezéssel és monumentális zenei motívumokkal (illetve egyéb melodrámai elemekkel) támogatja meg. A történet főhőse, J.D. Vance (Gabriel Basso) „lezüllött vidéki közegéből” igyekszik kitörni, hogy véghezvihesse azt, ami édesanyjának (Amy Adams) szociális és családi körülményei miatt nem sikerült. Diákmunkákat vállalva fizeti tandíját a Yale jogi karán, hogy majd diplomájával a jogász-elit valamely megbecsült tagjának kezei alatt dolgozhasson. Ám épp a siker küszöbén állva kapja a rossz hírt, egyenesen Ohióból: anyja visszaesett drogfüggőségébe és heroin-túladagolás folytán életveszélyes állapotba került. A klasszikus cselekménybeli dilemma már jól ismert a közönség számára: vajon feladja-e J.D. karrierálmait, ha a családja a tét? Ron Howard ismét mindent megtesz nézőinek komfortjáért, így a nehéz döntés meghozatala végül elmarad, és mindkét probléma egy csapásra megoldódik.
A rendező populista törekvéseit – ezen túlmenően – mi sem példázza jobban, minthogy bár romantizálja az amerikai vidék kisembereinek világát, ugyanúgy legitimálja a Wall Street-szellemiségű, globális nagyvállalatoknál dolgozó tőkések körét, mi több, állítása szerint az egyedüli út a sikerhez a perifériára került csoportok számára, ha az elit működésének logikáját eltanulja, és azon keresztül küzdi feljebb magát a társadalmi hierachiában. Jól példázza ezt a gondolatot a film azon jelenete, melyben egy zártkörű rendezvényen J.D. családját „leredneckezi” az egyik fölényeskedő értelmiségi résztvevő, melyet bár a főhős kikér magának, a film végén ugyanennél a társaságnál jelentkezik állásinterjúra.A feltörni vágyó kisember balladáját elmesélő film tehát elfojtásra, saját igazának (részleges) megtagadására neveli nézőjét. Mindemellett pedig Howard fel sem veti a lehetőségét annak a gondolatnak, miszerint az édesanya, Bev drogfüggősége és félrecsúszott élete esetleg pont e hierarchiának, a társadalmi rétegek predesztináló mivoltának tünete volna; az ehhez hasonló devianciákat az egyénnek és a családnak a számlájára írja. Az, hogy Bev karrierálmai nem teljesültek, aligha a rendszerből fakad, a kapitalista nyugat törvényeit megtanuló nagymama (Glenn Close) megadja a választ: ott követte el a hibát, hogy egy ponton feladta. Nem válhatott tehát Ron Howard sikertörténeteinek állandó opportunista hősévé, hiszen nem törtetett és „nem hitt magában” eléggé; az amerikai álom nyertesévé majd csak a másodgenerációs J.D. válhat, aki hozott értékeit lefojtva, önmagát ezzel meghazudtolva az értelmiségi elit részévé válhat, miközben a híd a különálló társadalmi rétegek között – a rendszer ezen mechanizmusai miatt – sohasem épülhet fel.