Thelma egy keresztény családból származó lány, aki a vidéki otthonból kirepülve épp hogy megkezdi tanulmányait egy fővárosi egyetemen. Biológiát tanul (!), egyedül él egy albérletben, nehezen barátkozik – egy nap azonban váratlanul rohama lesz a könyvtárban, és ennek hatására megismerkedik egy lánnyal, Anjával. Jó barátok lesznek, és a burokban nevelkedett Thelma előtt kinyílik egy új világ, tele mindennel, ami keresztény értékekkel ellentétes: alkohollal, bulikkal, testiséggel. Ám a tiltott gyümölcs megkísértése újabb rohamokhoz vezet, és ezekbe mintha az egész világ beleremegne: madarak repülnek az ablakoknak, égők pislákolnak, és vészjóslóan siklik keresztül a pázsiton a bűnbe csaló kígyó… Pszichogén, nem epilepsziás roham – jön a hivatalos diagnózis –, kiváltója stressz és/vagy valamiféle gyermekkori trauma lehet. Jóllehet, az öntudatlanul rángatózó testet a középkorban a boszorkányságnak, az emberbe bújt ördög biztos jelének tartották.Szándékosan maradtam sejtelmes ebben a rövid ismertetőben, ugyanis a film erőssége eme kétértelműségben, a transzcendentális olvasat folyamatos lebegtetésében rejlik. A szekurális és a szakrális értelmezés ráadásul nem válik el, nem kínál kétféle véget, mint egy ambivalens horrorfilmben, ahol a monstrumról nem eldönthető, hogy a természet törvényei szerint működik vagy afelett áll. Helyette egymást erősítik, hiszen a paradicsomból való kibocsájtás, aminek tulajdonképpeni feldolgozása a film, a legtökéletesebb felnőttéválás-allegória – az ártatlanság elvesztéséről, a szexuális ébredésről, a külvilág veszélyeitől mentes családi fészek elhagyásáról, és az önállósodásról. ülön forgatókönyvírói bravúr, hogy milyen finoman van ábrázolva ennek a merev, vallásos családi közegnek az elnyomó természete: az a csendes lelki terror, amelyet az apa alkalmaz lányán, sokáig összetéveszthető a szülői szeretettel.És persze fontos megemlítenünk, hogy a film vizuálisan is rendkívül izgalmasra sikeredett. Ez nem véletlen, hisz az alkotók bevallottan más kreatív folyamatot alkalmaztak, mint korábbi műveik esetében: ahelyett, hogy egy meglévő történethez találták volna meg a megfelelő képeket, ezúttal víziókból indultak ki, melyeket aztán működő narratív formába öntöttek. Ez sikerült nekik, a képek szervesen illeszkednek a szüzsébe, a komplex, többrétegű cselekmény pedig – mint fentebb kifejtettem – nagyon összeszedett lett, nem pusztán alibizés pár hatásos beállítás kedvéért. Márpedig akad a filmben jópár igen erős vizuális szekvencia. A lázálomszerű epizódok egyik leghatásosabbja talán a medencés, amikor a víz alatt dezorientálódó főhősnőnk elveszti tájékozódási érzékét, és nem tudja többé, merre van a felszín.A Thelma tehát egy hipnotikus, megbabonázó filmélmény: sötét, bizarr, zavarba ejtő, de rendkívül hiteles portréja az ártatlanság elvesztésének. Epilepsziásokon kívül (mivel nem egy villódzó kép van benne) mindenkinek jó szívvel ajánlom!