Nehéz nem cinikus, kétkedő félmosollyal nézni egy olyan nagyon komoly, nagyon sötét – szinte szokásosan komoly és sötét – dán-svéd drámát, melyben egy szexuálisan zaklatott-bántalmazott fiatalok támogatására felesküdött ügyvédnő arra vetemedik, hogy lefeküdjön férje korábbi házasságából született kamasz fiával. A lefekvést pedig leginkább úgy kell érteni, hogy a Szívek királynője második órája során többször és nagyon megdugja a kiskorú srácot. Gustavnak (Gustav Lindh) túl sok baja nincs ezzel, élvezi is a kiváltságos-szerepet, de nyilvánvaló, hogy a nő meghökkentő csáberejével meggyurmázta az amúgy sem túl penge, nehéz sorsú fiú képlékeny kis agyát. A történet igazi súlya akkor taglózza le a nézőt, amikor ennek a szörnyű kapcsolatnak vége szakad, rettenetes lelki és mentális sebeket ejtve nem csak a fiún, hanem mindenkin, aki körbeveszi őket. Annyira drámai ez a szituáció, hogy drámaibb már nem is lehetne, ugyanakkor May el-Toukhy filmje úgy sorol be a lesújtást, provokációt, sokkot és ridegséget őssejtjeiben hordozó skandináv drámák közé, hogy abból a bődületes és alkalmanként kissé kizökkentő, teátrálisan tragikus iróniából, ami alaphelyzetét mozgatja, jelentős előnyt kovácsol.Nagyjából a történetet le is lehet tudni a fentiekkel, amit viszont árnyal, hogy a Trine Dyrholm által lenyűgözően megformált ügyvédnő élete amúgy nem vészesen rossz, inkább csak sikerességében és törékeny látszattökéletességében semmilyen és üres. El-Toukhy kitűnő húzása ebből eredően az, hogy kicsupálja filmjéből a nő akármilyen morális mércével mérve is gyalázatos és gusztustalan tettét kiváltó okokat. Örül, hogy a fiú hozzájuk költözik, kicsit felfrissíti életét, nem csak ikerlányaival és érezhetően elhidegült, unott, de rendes férjével kell foglalkoznia. Aztán egyszer csak bemászik a srác ágyába és jól megkeféli. A rendező pedig sok mindent nem hagy a néző fantáziájára, ami jó. Akárhogy is nézzük, a mára teljesen megszokott „nevelőanya-nevelt fiú” -pornószituációt El-Thouky csúcsra járatja. A szinte tipikus felnőttfilmes sufnibeállításokban arcunkba lógó nemi szervek fülledt táncában mégsem szexuális aktust látunk, hanem két élet totális felborulását, antik görög ősbűnt, gaztettet, pőre emberi gyarlóságot, a józan észt lefullasztó vágy úttörését. Az pedig kifejezetten jól áll a Szívek királynőjének, hogy az ivarszerepeket a
#MeToo uralta időszakban felcseréli: a szexuális ragadozólét, a meredek szexuális preferenciák nem nemhez kötöttek. A szexuális erőszak, legyen az lelki vagy testi, az szexuális erőszak. Az okozott sebek rohadt mélyek és nagyon sokáig vérzenek. Az pedig pont tökmindegy, hogy konszenzusos-e egy kiskorú megfektetése, vagy sem.A Szívek királynője nem a tett okainak, hanem következményeinek filmje. Nem tudjuk meg, hogy honnan eredt az ellenállhatatlan csábítás vágya (hatalomvágy? szexuális vágy? egománia? unalom?), azt viszont igen, hogy a hasonló témát remekül feldolgozó Egy botrány részleteinél (Notes on a Scandal, de halkan megemlíthetjük A vadászatot is – Jagten) jóval komorabb, hidegebb, mocskosabb eset miként szedi szét a nő, a fiú, a család gyenge lábakon álló egzisztenciáját. Ez pedig dermesztő. A nő nehezen értelmezhető önmegsemmisítő üzemmódba kapcsol: amiért él, amit, és akit szeret, amiért dolgozik, azt veszélyezteti. Mégsem hagyja abba. Amikor pedig már késő, akkor kezdi menteni a menthetetlent, közben pedig látjuk, ahogy szépen lassan elfüstöl a lelke, ahogy leírhatatlan mértékben szétcseszi mások életét saját seggének védelmében. Az utolsó képet mindenki úgy rágja meg, ahogy akarja, de az kétséges, hogy a nő arcának végső rezdüléseiben ott bújik-e a vezeklés, a bűnhődés, a vallomástétel lehetősége.El-Thouky bravúrja, hogy ügyesen kiforgatott veretes Phaidra-rájátszása egy percre sem vált tanmesei ítélkezésbe. A rendező megfigyel, próbálja értelmezni a szörnyű történteket, meg akarja érteni azt, amit nem igazán lehet. A néző pedig mindeközben csontig rágja még a lábkörmét is: elképesztően éjfekete, szellemszerű baljóslattal közeleg a konklúzió, a suspense pedig rendre szétveti a legfontosabb jeleneteket. Mindez azonban csak a film utolsó fél órájában érezhető igazán.Ha nem lenne a brutális, ügyesen kigondolt történet, ha nem töltenék meg a filmet remek színészek, az ilyen kellemetlen – szerzői bizonytalanságot sugalló – húzások miatt a Szívek királynője gyorsan felejthető, frusztráló művészfilmes blöffé vált volna. Szerencsére azonban May el-Thouky filmje túléli a botlásokat, de ennek az ára az, hogy a Szívek királynője „csak” egy kegyetlen, nehéz, gyomorba vágó, elgondolkodtató, thrilleri feszültségtől szétrobbanó dráma lett, nem pedig mestermű.