John Callahan egy amerikai karikaturista volt, aki a múlt században megbotránkoztató, vaskos iróniával operáló karikatúráival vált ismertté. Gus Van Sant amerikai filmrendező John Callahannel együtt kezdte el írni a forgatókönyvet, ám munka közben a karikaturista meghalt. Így a szkriptből készült Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot (a cím a humorista egyik önironikus poénjára utal, lásd balra) már csak poszthumusz emléket állít a férfinak. Talán a közös írás miatt a film fókuszában nem is Callahan karrierje, művészete és azzal összefüggésben lévő mozgáskorlátozottsága áll Árvaságáról, valamint az annak következményeként megjelenő alkoholizmusról szól az életrajzi dráma.A férfi ugyanis rendkívül erős szenvedélybetegséggel küzdött, ami tulajdonképpen a balesetét és a bénultságát is okozta. “Aznap, amikor utoljára jártam, állati másnaposan ébredtem” – idézi fel egy előadáson a történet kezdetét már ismert karikaturistaként a filmben. Callahan (Joaquin Phoenix) egy buliban fut össze Dexterrel (Jack Black), akivel azonnal egymásra találnak, kapcsolódási pontjuk pedig a féktelen ivászat. Megtörténik a baleset, de még sok időnek kell utána eltelnie, mire a főhős csatlakozik Donnie (Jonah Hill) anonim alkoholista csoportjához. A csoport által Callahan hosszas Canossa után megbocsát önmagának, és még a szerelmet is megtapasztalja Annu révén (Rooney Mara).John Callahan valóban összetett és komplex története azonban – vélhetően a személyes ismeretség révén – a rendező kezei között egy érzelgős drámává válik. Különösen a játékidő utolsó harmadában szembetűnő a giccsbe hajlás, amikor két aránytévesztést figyelhetünk meg: egyrészt az anya egy képzelgés formájában testet ölt, másrészt egy pillanatra (de csak egyre) Donnie karaktere kerül a középpontba, teljesen fölöslegesen. Hovatovább azonban nemcsak ő, hanem minden más figura, különösen a barátnő, csak eltereli a figyelmet az igazi érdekességről, magáról Callahanről.
A mellékszereplők és az üres mellékjáratok miatt nem marad idő a főhős két fontos jellemzőjének kibontására: a karikatúrákra és a mozgáskorlátozottságra. Utóbbi csaknem kimerül abban, hogy az atipikus életforma furcsaságait (például a szexet) ábrázolják. Szerencsére ez nem teljes mértékben igaz, a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot egyik legerősebb jelenete és legszebb párhuzama a gördeszkázás. Ami a filmben nem csak a korrajz miatt jelenik meg: megmutatja, hogy milyen új ajtók nyílhatnak meg a trauma feldolgozása után egy ember számára. A karikatúrák kapcsán egyébként ugyanígy megjelenik a kettősség, mint a tolószék kapcsán: a címadó öniróniát kiválóan ki lehetett volna bontani, az egész művészeti ágat be lehetett volna mutatni. Ehelyett csak poénok epizodikus beemelésére volt jó. Pedig az önirónia, mint stílus kifejezetten jól állt volna a filmnek – hatalmas rendezői tévedés, hogy Gus Van Sant nem ezt a megközelítést alkalmazta. Az, hogy a Dont Worry, He Wont Get Far on Foot mégis egy közepesen jó filmélményként maradt meg, szinte kizárólag a főhősének (és persze Joaquin Phoenix játékának) köszönhető. Művészeti értelemben azonban felemás alkotás. (filmtekercs)