Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, hangzik az ismert bon mot, Erik Poppe Kivándorlók-adaptációja pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a sikertelenek mögött is, és ők bizony szenvednek.A Kivándorlók azokról a svédekről szól, akik az 1840-es években indultak el az Egyesült Államok, egészen pontosan Minnesota felé. Van, akit a kalandvágy hajt, más az éhínség elől menekül, de közös bennük, hogy nagy reményeket fűznek az új hazához. Ám a régit sem olyan könnyű otthagyni, ahogy az sem egyszerű, ha a nyelvtudás hiánya és a kulturális különbségek által nehezítve próbál valaki beilleszkedni egy új országban. Nehézkes pár mondatban összefoglalni Moberg sztoriját, ugyanis megfogható cselekmény alig van a műben. Érzetek, apró mindennapi mozdulatok, a fojtogató monotonitás adják össze azt a pesszimista, de nem teljesen kiábrándult világképet, ami áthatja a jeleneteket. A két adaptáció között nagyon látványos a tempóbéli különbség, Poppe gyakorlatilag egy filmet csinált a kettőből, elsőre hihetetlennek tűnik tehát, de mégis utóbbi érződik vontatottabbnak. Ennek talán az az oka, hogy a ‘70-es évekbeli verziót nézve a néző elfogadja a film szabályrendszerét, ráhangolódik arra, hogy lassabban telik az idő, hogy minden mozzanatnak jelentősége van, míg az új verzióban e téren nincs konzekvencia, helyenként látványosan dramatizál a film, majd hirtelen visszavesz a tempóból.Ahogy mondtam korábban, ez a fajta klasszikus, nagyon egyértelmű, nagyon direkt, sokszor terjengős elbeszélésmód kicsit idejétmúltnak hat. A kosztümös zsáner az egyik legdinamikusabban változó műfaj, ami manapság kifejezetten díjazza a tisztelenséget és a határátlépést. Ehhez képest a Kivándorlókban minden úgy történik, ahogy annak a műfaj szabályai szerint történnie kell. Önmagában egyébként ez lehetne izgalmas, nem kell mindenkinek követni a trendeket, de ez jelen esetben talán inkább annak a következménye, hogy az alkotók túlságosan is tisztelték az eredeti művet, és nem mertek – a nézőpont megváltoztatása mellett – formailag és dramaturgiailag is merészebbek lenni.Poppe adaptációjában a fókusz egyértelműen Kristinán (Lisa Carlehed) van, az ő drámája domborodik ki inkább. Ez egyébként egyáltalán nem beleerőszakolt aspektus az eredeti műhöz képest. Talán jelen esetben hasznos lehet némi szubjektivitás, én ugyanis először láttam az új feldolgozást, és már akkor, mikor még semmiféle erre utaló jelzés nem érkezett, azon gondolkodtam, hogy ennek a nőnek a történetében ott a dráma. Hiszen van egy nagyon beszűkült nézőpont, ahonnan a világot szemléli, ahol új, régi, isten és ember is csak kiüresedett fogalom. Mindeközben szeretné támogatni az indulni igyekvő férjét, Karl-Oskart (Gustaf Skarsgård), de kötődik a családjához és a hazájához is.