Rupert Pupkin (Robert De Niro) 30-as éveiben járó ígéretesnek tűnő komikus, de sehol nem kapott még igazi lehetőséget bizonyítani. Jerry Langford (Jerry Lewis) talk showjának bűvöletében éli mindennapjait. Egyik fellépés után szó szerint rátapad a hírességre, aki csak, hogy eltűnjön a szemre is kettyós, sokat dumáló rajongó megígéri, hogy felhívhatja és megnézni élesben, mit tud Rupert. A férfi ezen fellelkesedve őrületes zaklatást indít az ország
#1 tévése irányában. Pupkin azonban azzal nem számol, hogy minél erőteljesebb a nyomás, minél közelebb a rivaldafény és siker, annál nagyobb lehet a zakó a végén. A szó minden értelmében.Az utolsó mondatokból már lejöhet mennyire klasszikus Scorsese-i az egész alapvetése, noha a film kilóg a mester többi munkája közül. Először is az elmúlt évek sok szuper drámája után (csak, hogy a Taxisofőrt és a Dühöngő bikát említsük) most belekóstol a hangulatilag könnyedebb világba is. Sokan tévesen vígjátéknak bélyegzik meg a filmet (és van benne humor legyünk őszinték), de A komédia királya nem vígjáték és főleg nem egy vicces film. Egy ízig-vérig szatíra, médiakritika. Amolyan társa Lumet Hálózatának.Amikor azt mondom, hogy "könnyedebb" véletlenül sem könnyebb filmnek gondolom, mint a drámájit Marinnak. Ellenkezőleg, roppant taszító és szánnivaló Rupert, akit De Niro olyan erővel színészkedik el, hogy húúú gyerekek. Sok remek és szuper férfi alakítást láttam már életemben, de ez a faszi most nagyjából eltűntette előlem De Nirot és csak Rupert Pupkint láttam. Azt a megszállott, kattant, piperkőc és nem kicsit creepy fanboyst, akiről előzetesen semmit nem tudni, de mégis olyan érzése van az embernek, mintha ezer éve ismerné. Tovább nehezíti a film befogadhatóságát, hogy Scorsese és írója Paul D. Zimmerman játszik a képzelettel és a valósággal. Nem mindig tudjuk, hogy a komédiás épp ábrándozik vagy pedig valójában megtörténik vele az adott esemény.