33 éve, 1988. májusában versenyen kívül mutatták be Cannes-ban Luc Besson megkerülhetetlen mesterművét, A nagy kékséget. Mire a hazai mozikba eljutott (1990. augusztus 2.), addigra Olaszországban be is tiltották a filmet. Egy biztos: A nagy kékségnek köszönhetően Luc Besson nevét a szakma örökre megjegyezte.A történetet részben a rendező gyermekkora ihlette. Szülei búvároktatók voltak, ő pedig tengerbiológusnak készült (míg egy búvárbaleset következtében ez az álma meghiúsult), részben pedig a ’60-as, ’70-es évek szabadtüdős merülő félistenei, Enzo Maiorca (Jean Reno, a filmben Molinari) és Jacques Mayol (Jean-Marc Barr) barátsága inspirálta. Luc Besson emlékek, fantázia és valóság elegyéből egy fájdalmasan szép és megrázó erejű alkotást hagyott a filmtörténelemre. A szépség és tragikum keserédes találkozása a film, amely még azokból az időkből való, amikor Besson a kommersz szórakoztatás helyett valóban maradandót alkotott (ez inkább csak karrierje első felére, 1983-1999 volt jellemző), későbbi munkáival már zömmel az eladhatóságot célozta meg.A nagy kékség Luc Besson harmadik rendezése, mely, akárcsak Jean Renót, elindította a nemzetközi karrier felé (Reno negyvenéves volt, amikor a filmet forgatták). Ezután jött csak a Nikita, az Atlantisz, a Léon, a profi, Az ötödik elem, a Jeanne d’Arc. Az operatőri munkálatokat Carlo Varini látta el, akivel Besson már az Élethalálharcban (1983) és a Metróban (1985) is együtt dolgozott. Szívbemarkoló zenéje Éric Serra érdeme, ő is gyakori alkotótársa a rendezőnek, mondhatni házi zeneszerzője, hiszen azóta is az ő dallamait hallhatjuk szinte az összes Luc Besson filmben. “A tenger az enyém.” Talán ebben a mondatban fogalmazódik meg leginkább a film lényege. Jacques és Enzo számára a tenger jelent mindent. Egy életen át küzdenek vele és ellene, a tenger határozza meg őket, mindent és mindenkit alárendelnek, hogy-akár az életük árán is-meghódítsák a nagy kékséget, s egy olyan elborult és veszélyes sportágban, mint a szabadtüdős (palack nélküli) merülés valóban minden egyes merüléssel meg is kísértik a sorsot. Rendkívül sokrétű film ez a szabadságról, a barátságról, a barátságon belüli rivalizálásról, a magányról, a megszállottságról, emellett egy minden ízében tökéletes alkotás. A dramaturgia, az operatőri munka, a színészi alakítások, a film képi világa, a hangulata, a zenéje, itt tényleg minden nagyon egyben van. Művészfilm és közönségfilm is egyszerre, a rendező itt alkalmazta először a Cinéma du look technikáját, egy eredetileg francia filmes módszert, amikor a látványt és a stílust a történet és a tartalom fölé helyezik. Jacques és Enzo gyermekkori barátok és a legnagyobb riválisok is egyben, tökéletes iskolapéldái annak, hogy mennyire kettéválasztható a két dolog egymástól. Más helyi értékekkel bír egy barátság és a már megszállottság határán mozgó örökös versengés. Enzo a 15-szörös világbajnok merülő, Jacques “a delfinember” két mindenben különböző karakter. Enzo nagyon olasz, hiú, hangos, míg Jacques visszahúzódó, csendes, álmodozó, fura figura, mintha nem is e világból jönne. Lénye közelebb áll a delfinekhez, mint az emberekhez, a szárazföldön szinte életképtelen, nincs is oka sokáig ott időzni, nagyon lerí róla, hogy nem tud mit kezdeni az emberi kapcsolatokkal. A romantikus vonalat sem tolták túl az alkotók, sőt! Hiába tűnik fel A nő, Johanna (Rosanna Arquette), a tenger misztériumával még ő sem versenyezhet. A lenyűgöző tenger alatti felvételek dacára is egy ponton enyhén klausztrofób érzést kelt a nézőben, ahogy egyre mélyebbre merülünk hol Jacques-kal, hol Enzoval, olyan mélyre, ahol már tényleg csak a sötétség vesz körül minket, s szinte a bőrünkön érezzük a tenger mélyének hidegét, e súlyos képekkel a megszállottság és az őrület mezsgyéjére száműzve a nézőt. Nem is lehet kérdés számunkra, hogy Luc Besson filmjét miért e két búvárlegenda ihlette.