Akik nem jártak még Indiában, azok csak hallottak a rengeteg furcsaságról, hogy tehenek mászkálnak háborítatlanul az éktelen és kaotikus forgalomban, hogy európai fogalmak szerint felfoghatatlan a kosz, a mocsok, a szegénység és az embertömeg, hogy amikor hűvös van, akkor sem megy a hőmérő higanyszála 30 fok alá… Aki pedig már jártak Indiában, azok tapasztalták is ezeket. Viszont akkor is azt állítják, hogy a világ legérdekesebb országa, ha netán végigfosták az egészet, beleesve a nyugati turistákat fenyegető egyik legnagyobb veszélybe, a heveny bélfertőzésbe, Ezerízű szerelem 1amit lehetetlen megúszni. Sokszínű, őrült ország, több nyelvvel és több élő kultúrával, mint amennyiből Európát gyúrták. Példa erre, hogy az egyik legnagyobb indiai városban, Mumbaiban, létezik egy olyan kaszt, a dabbawallahok, akik kizárólag azzal foglalkoznak, hogy az otthonlévő feleségek által megfőzött és bádogételhordókba töltött, meleg ételt összegyűjtik és gyalog, biciklivel és vonaton kiszállítják a különböző munkahelyeken dolgozó férjeknek. A Harvard egyetem kutatói szerint ezek az írástudatlan férfiak olyan precíz módon teszik dolgukat, hogy a napi több ezer adag étel közül csupán minden négymilliomodik téveszt célt. Ritesh Batra filmje éppen ezzel a négymilliomodik esettel játszik el: Ila, aki nemtörődöm férje mellett senyved a házasságban, nénikéje segítségével olyan ízletes ebédet főz, amitől azt reméli, hogy visszacsábítja ágyába férjét, azonban az ebéd Saajannál, az éppen nyugdíjba készülő, mogorva és magányos tisztviselőnél landol. Saajant elbűvöli Ila főztje, aki viszont a férjénél várja a kívánt hatást – ami nem jelentkezik. Egy igazi, klasszikus komédia alaphelyzete bomlik ki, melyet akár írhatott volna Moliére vagy Shakespeare is, fatális tévedések egyfajta vígjátéka a két boldogtalan ember egymásra találása. A végkifejlet azonban egyáltalán nem klasszikus, igazi mai, kiábrándító, rezignált, amitől aztán komédiának sem nevezhetjük ezt a Ezerízű szerelem 3filmet, kacagjunk is bármennyit az első felében. Batra ötletesen, színesen mesél, humora fanyar, meglepetésszerűen visszafogott. Nyilvánvalóan ő már nyugati egyetemeken tanulta a szakmát, a köszönetnyilvánításban ott olvashatjuk Gazdag Gyula nevét is. Éhesen ne üljünk be a filmre, mert ínycsiklandozó indiai kajákat látunk (már, ha van bennünk nyitottság efelé…), nekem néha olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy két sorral hátrébb is hallhatták. Helyismerete, ahogyan kezeli az ősi indiai hagyományokon alapuló szokásokat, ahogyan pórázon tartja színészeit, akik szintén ennél látványosabb játékhoz lehetnek szokva, az az érzékenység, amivel egy nyugati számára talán kevésbé érzékelhető problémához nyúl, és ahogyan azt kibontja, de nem akarja mindenáron megoldani, ezek mind indiaiságából jönnek. Érdekes, kedves film.
Нет комментариев