Az idősödő docens és a hamvas hallgatólány önpusztító viszonyának kliséit a Lolita óta koppintják a filmesek és az írók. Több tucat unalmas, rétestészta hosszúságú melodráma fárasztotta már a nézőket ebben a témában. Isabel Coixet rendezőnő mégis vállalta a feladatot, hogy Philip Roth The Dying Animal című, aktuáltrendi bestsellerét Elégia címmel celluloidra varázsolja.Az álompárt ezúttal Ben Kingsley, az Oscar-díjas Gandhi óta Biblia-adaptációk és Zs-színvonalú eposzok sztárjává avanzsálódott „bőrfejű” angol, és a kissé felkapottabb Almodóvar-felfedezett, az amerikai sztárok diványát és filmvilágát is megjárt tüzes hispán Pénelopé Cruz alakítja. A férfi, David Kepesh (Kinsley) sikeres esztéta, magyaráz a tévében, irodalmi műsort vezet a rádióban, illetve egyetemi katedráról is okít. Egyedül él, büszke a függetlenségére, hideg intellektualizmusával és néha kisfiús zavaradottságával veszi le a lábáról a fiatalabb bölcsész csajokat. Hosszú ideje, hogy elvált, két biztos pontja az életében költő barátja, George és a húsz éve szexkapcsolatra használt Carolyn. Egyik Roland Barthes-ról szóló óráján fedezi fel a mediterrán szépségű Consuelát, akiről egy gyenge Las Meninas-értelmezéssel sikerül ledumálnia a bugyit. Csakhogy a vén kecske is megnyalja a sót: a tanár úr rövid úton beleszeret a lányba és a szingliférfik élharcosa hipp-hopp azon kapja magát, hogy féltékenységi rohamban kémked kedvese után. Mégis sokáig kihúzzák egymás mellett, de amikor az öregúrnak először családlátogatásra kellene mennie, inába száll a bátorsága. Consuela azonban ezt már nem hagyja annyiban és kidobja az esztétát. Hosszú, siralmas évek következnek, majd eljön a pár tragikus utolsó találkozása.Az Elégia nem posztmodern önreflexív melodráma (mint például Todd Haynes 2002-es Távol a mennyországtól című Douglas Sirk-tisztelgése), hanem a műfaj jobbára összes szabályát betartó, afféle zsebkendőfogyasztó tragédia. A hatásvadászat és a felfokozott hangulat mellett természetesen megtalálhatjuk az ismert közhelyeket is: szerelmes borozgatás, hosszadalmas simogatások, zongoraszólamokba fulladó érzelgősség, sőt még egy százszor elkoptatott Goya Felöltöztetett- (1799–1800) és Levetkőztetett Maja (1800)-párhuzam is fárasztja a közönséget. A hasonló „intellektuális bombák” miatt a film – sajnos – egy idő után üres művészieskedésbe fordul át. Ennek ellenére nem elveszett adaptáció ez a mozi. Hibái ellenére is ügyesen szenvednek benne, tartalmas katarzisra is képes, nem unalmas, még ha pár percre le is ül a hangulata. Ideális iparosmunka a romantikus giccseket kedvelőknek.