Érdemes-e közzétenni egy film rendezői változatát, ha a vágott verzió már – többek között – nyert egy Oscar-díjat? Hordozhat-e lényeges tartalmat az az ötvenegy perc, ami korábban a vágóolló áldozatául esett? A Cinema Paradiso esetében – legalábbis a második kérdésre – igen a válasz. Tornatore lírai nosztalgiázása és tisztelgése a mozi előtt így érzékeny melodrámává vált.Az új, 170 percesre bővített rendezői változat mégis egészen más megvilágításba (vagy fénytörésbe?) helyezi a művet. Nemcsak a tempó lesz lassabb és a film terjengősebb, de a cselekmény is drasztikusan megváltozik – alaposan összezavarva azokat, akik már kényelmesen beskatulyázták az olasz rendező korai művét a film hőskora előtt tisztelgő retro-darabok közé. A nosztalgiából így érzelmes melodráma, az elvesztett lehetőségből pedig elvett lehetőség lesz.Első ránézésre, azaz körülbelül a kétharmadáig a film most is az, ami miatt régen megszerettük: egy középkorú, sikeres filmrendező lírai visszaemlékezése a mozi igézetében töltött gyermekkorára, fiatalkori barátjára és mentorára, a mozigépészre – röpke szerelmi epizóddal kiegészítve. Másfél évtizeddel ezelőtt nem tudtuk meg, mi történt végül a szerelem tárgyával, Elenával, de nem is volt érdekes. Hiszen a film a mozi elemi szeretetéről zengett dicshimnuszt egy szubjektív és miniatűr filmtörténeten keresztül. Megismerhettük kicsiben, milyen változásokon ment keresztül a film Chaplintől és Renoirtól kezdve a John Wayne-filmeken át Roger Vadimig és Antonioniig. A maga konkrétságában nézhettük meg, milyen volt, amikor még a filmszalag bármikor lángra kaphatott, majd micsoda nagy találmánynak számított az éghetetlen celluloid. A vásznon egy olyan korszak kelt életre, amikor a mozi még több volt, mint ma: társadalmi közeg, agóra, közösségi tér, ahol az emberek egymásra találhattak – testileg is. A filmszínházban szerelmek szövődtek, a fiatalok szeretkeztek, az anyák csecsemőt szoptattak, a maffiózók embert öltek, a nézők pedig tapsoltak és kiabáltak, vagy éppen együtt mondták a szöveget a színésszel, ha a film elnyerte tetszésüket. „Most mi lesz a faluval? Az emberek itt maradnak minden szórakozás nélkül!” – panaszolja Giancaldo plébánosa. És ebben, valamint az újjáépített mozi megszentelésének mozzanatában benne van (volt) minden, amiről a film mesélni akart.Főhősünkkel, Totóval is a moziban történik meg minden fontos dolog. A Cinema Paradisóban tölti gyermek- és serdülőéveit. Itt figyeli megbűvölve a filmeket, itt köt egész életére kiható barátságot Alfredóval, a mozigépésszel (Philippe Noiret díjak sorát kiérdemlő alakítása), itt menti meg öreg barátja életét, ez lesz első munkahelye, itt szocializálódik, itt veszti el a szüzességét és a szerelmét is. Ide tér vissza a katonaságnál töltött hónapok után, és ezt hagyja ott, amikor Rómába költözik. És a kis falusi mozi ezzel szimbolikus helyszínné válik: egy legendás, de letűnt kor szimbóluma lesz, amit sosem lehet már visszahozni. „Nincs jövő. Csak a múlt van” – hangzik el a filmben. A kis vidéki mozinak a televízió és a videó korában csak a pusztulás lehet a sorsa. A film végén Alfredóval együtt ezt a kort is eltemetik. A felrobbantott mozit körbeállók pedig nemcsak az épület, hanem az idő elmúlásán is sajnálkoznak, és a visszahozhatatlan múltra emlékeznek.