"106 mérföld Chicago-ig. Van egy tele benzintankunk, fél doboz cigarettánk. Sötét van, mi mégis napszemüveget viselünk." A történet Jake-ről (John Belushi) és Elwood-ról (Dan Aykroyd) szól. Jake történetünk elején éppen több évnyi fegyház után szabadul a börtönből, Elwood pedig egyenesen abba a katolikus árvaházba viszi őt, ahol ígéretet tettek, hogy felnőttként visszatérnek oda. Egykori nevelőjük azonban azzal a rossz hírrel fogadja őket, hogy az árvaház veszélyben van, 5000 dollárnyi tartozást kell befizetniük az államnak, különben lehúzhatják a rolót. Jake és Elwood vonakodva bár, de belemennek, hogy valahogyan kisegítsék őket, egy templomi gyűlés meglátogatását és az ezzel járó megvilágosodást követően pedig makacs elszántsággal vetik bele magukat a szent küldetésbe. Pénz kell, legálisan, minden áron, ennek pedig egy módja van: újra össze kell boronálni a régi bandát és zenélni, ahogyan a csövön kifér. Meg kell menteni azokat az árvákat.
Pénzszerző vesszőfutásuk során összeakasztják a bajszukat néhány Illinois-i nácival, egy country-dalokat előadó bandával, egy bártulajdonossal, az állam összes rendőrével és egy rejtélyes fiatal hölggyel, aki úton-útfélen fel akarja őket robbantani, ismeretlen okokból kifolyólag. Landisék már az első percekben lefektetik a szabályokat: a realizmust messziről elkerüljük, nincs és nem is volt, itt a nézők szórakoztatására bármit (is) bevethetnek az alkotók. Egyik legjobb példa erre Jake már említett megvilágosodása, miután a tiszteletes (vendégszerepben: James Brown) lelkesítő beszédet mond. Ez az első zenés jelenete a filmnek és fel van vértezve a musicalek minden örömittasságával és fennkölt stilizáltságával. Mindenki ugrál a levegőbe, Jake cigánykereket hány, auráját kékes fény lengi be, ahogyan Brown átszellemülten mutogat rá ("Do you see the light?!"). Nézve ezt a jelenetet az jutott eszembe, hogy ez a szintű szabadság, görcsnélküliség mennyire ritkaságszámba megy a nagyobb hollywoodi produkciókban - és emiatt is képes még mindig megfogni. Más részről, ezen a ponton túl egyre világosabbnak tetszik, hogy - ha szabad ilyet mondani -, a Blues Brothers története igazából csak egy (szent) alibi, ami okot ad arra az alkotóknak, hogy hőseiket mindenféle vicces szituációba sodorják és hogy hébe-hóba megénekeltessék őket. Ez a laza narratíva azonban valahogy mégsem válik a film hátrányára. Olyan fajta mozi ez, ahol minden egyes képkocka azt a célt szolgálja, hogy Isteni szórakozást nyújtson a nézőknek. A Blues Brothers kulisszák mögötti extremitása nagyon jól kiütközik magán a filmen is: játékideje meghaladja a két órát, néhány karakter zseniálisan karikatúraszerű (a Good Ol' Boys zenakart, az Illinois-i nácikat is idevehetjük példának) az akciójelenetek pedig (melyek leginkább autósüldözésekben merülnek ki) már-már Michael Bay-szintű megalomániával rendelkeznek. Azzal a különbséggel, hogy a nárcisztikus, feleslegesen cinikus attitűd helyett itt mérhetetlen empátia és szeretet van. A film autós hepajkodásai és mindezeknek a vidám, levegős hangvétele leginkább a Smokey és a Bandita ámokfutásaira emlékeztetett engem. Ott Burt Reynolds és Sally Field remek, szellemes és frenetikus riposztjai, párbeszédei, a kettejük közti kémia és az autósüldözések végeláthatatlan sora okozott mérhetetlen örömöt a nézőnek. Itt Dan Aykroyd és John Belushi napszemüveges-öltönyös fizimiskája az, ami kellő karizmát kölcsönöz a filmnek. A két színész gyönyörűen megfér együtt, hozva a köpcös és a langaléta klasszikus párosítását. A humor esetükben abban rejlik, ahogy megjelenésükkel kontrasztot állítva kvázi fapofával állnak ellent a társadalmi rákfenéknek. Alakjuk egyfajta szimbólumként is felfogható, a filmben folyamatosan szembeszegülnek a vezetéssel, a bürokráciával, a rasszizmussal, a rendőrséggel, a sznobizmussal - gyönyörű, térdcsapkodósan vicces példája ez utóbbinak az éttermi jelenet, melyben a duó egy gazdag családot vegzál folyamatosan már puszta viselkedésükkel és evési kultúrájukkal. A Blues-testvérek helyettünk is borsot törnek a nácik orra alá, helyettünk is gúnyt űznek a gazdagokból, helyettünk is lazák és helyettünk is imádnivalóak. A karakterjeik ugyan elnagyoltak (ahogyan maga a történet és a cselekmény is), de mégis, a két színész karizmája lehengerlő, és kifejezetten nagy szó ez úgy, hogy a film 99%-ban napszemüveget viselnek. Egyébként ez a része külön vicces, mert nekem személy szerint nem is szúrt egyből szemet, csak akkor, amikor Belushi Carrie Fisher-rel való közös jelenetében leveszi a napszemüveget - hogy bociszemeivel kipislogja egykori szerelme gyengédségét. A zenés betétek mind a mai napig rendkívül szórakoztatóak (a Rawhide előadása még mindig szuper, ahogyan Aretha Franklin száma is zseniálisan szétfeszül az energiától), ahogyan a jó öreg, "mentsük meg az árvákat"-jellegű történet is időtállónak bizonyult.