Jan P. Matuszynski, akinek nevéhez a 2016-os fesztiválsiker, Az utolsó család című életrajzi családi dráma kötődik. Második nagyjátékfilmje egyenesen a velencei filmfesztiválon mutatkozott be, ráadásul Lengyelország 2022-es Oscar-nevezettjét is üdvözölhetjük benne. A Nem hagytak nyomokat a 80-as évek egyik legmeghatározóbb lengyel közéleti eseményét dolgozza fel, melynek hatása máig megkérdőjelezhetetlen a társadalomban. Részben témája súlyának is köszönhető az az 5 éves kimaradás, amit a rendező és csapata levéltárakban, interjúk készítésével és nyomozóirodát megszégyenítő kutatómunkával töltött. Na meg persze karanténban és Covid-okozta kellemetlenségek közepette. Az eredmény pedig egy dokurealista korrekonstrukció, egy 160 perces politikai és társadalmi hullámvasút, tele ármánnyal, manipulációval és drámával.Mindennek középpontjában egy tragikus haláleset (mi más?) áll. 1983-ban a lengyel állam felfüggesztette a két évvel korábban bejelentett hadiállapotot, a már említett új politikai mozgalom és a hatalom közti bugyogó feszültség azonban nem csillapodott. A nyári melegtől csak még tovább hevült légkörben a járőrök két, érettségire készülő fiatalt állítottak elő, köztük a Szolidaritás egyik kulcsfigurájának, Barbara Sadowska költőnek a fiát, Grzegorz Przemykt, aki az őrszobán elszenvedett kegyetlen rendőri verés hatására néhány napon belül életét vesztette. Az ebből következő botrány a teljes korabeli lengyel társadalmat és politikai struktúrát az alapjáig rengette meg. Ezen a folyamaton kísér keresztül Matuszynski főszereplője segítségével: Jurek Popiel (Tomasz Zietek) a filmbéli fantázianeve Grzegorz legjobb barátjának, aki a rendőri atrocitás egyetlen szemtanúja és így az esetet eltussolni igyekvő állam elsőszámú körözött alakja. A karizmatikus, erős jellem, aki a megfelelő közegben talán komoly közéleti karriert is befuthatott volna, menekülésre kényszerül és a politikai ármány középpontjába csöppen. Hogy annyira azért ne legyen könnyű dolga, pártszimpatizáns apja és Barbara Sadowska (Sandra Korzeniak) ellentétes befolyása erősít rá kiszolgáltatottságára. Igazságérzete azonban nem hagyja nyugodni és minden áron a legveszélyesebb helyre, a tanúk padja felé sodorja.Jurek története már önmagában is kitenné egy nagyjátékfilm menetidejét, de Matuszynski nem elégszik meg az események egyoldalú elmesélésével: 360 fokos körképet fest, melyben a párt színfalai mögé is beengedi nézőit, mindeközben legfőbb célként a történelmi hitelesség ideálja lebeg előtte. A pályát rövidfilmek mellett dokumentumfilmezéssel kezdő rendező valódi kordokumentumot hozott létre, érzékletesen keltve életre a szocializmus alkonyának fojtogató atmoszféráját díszletekben és jelmezekben egyaránt, de leginkább pasztelles, sápadt látványvilágában, mely eléréséhez Kacper Fertacz operatőr az illető korban is használt 16mm-es kamerákkal forgatott.Minden képkockáról süt az elhivatottság és a szenvedély, a téma iránt érzett felelősség. Nem túlzás logisztikai bravúrnak nevezni a filmet, melynek forgatókönyvébe Kaja Krawczyk-Wnuk hatékonyan sűrített bele közel egy évtizedes jogi és politikai procedúrát, és egy kvázi-felnövéstörténetet, miközben az autokrata hatalom manipulatív erejét és eszközeit mutatja be testközelből.