Ez a csodálatos elme hibás testbe szorult: 21 éves korában állapítják meg nála a Lou Gehrig-szindrómát, ami a központi idegrendszer mozgató sejtjeinek a pusztulása révén az izmok elsorvadását okozza. Két évet jósolnak neki, de valójában hosszú évtizedei vannak hátra. A teste egyre szomorúbb mértékben leépül, kómába kerül, majd feléled, de elveszíti a beszédképességét, és csak a technológia modern remekművei révén képes kommunikálni a világgal – az első ezt segítő gép viszont igazi újjászületést jelent számára. A fizikum és az elme közti szakadékot a lélek szokta kitölteni, a filmből azonban valahogy éppen ez maradt ki: hiányzik egyfajta földhözragadt, hétköznapi érzékenység, s ez a hiány ellentmond annak, hogy szemmel láthatóan mellőzi a betegségét, ahogy a minden percében mellette álló felesége, Jane kegyetlenül nehéz életét is. Egyetlenegyszer sem dühödik fel, nincsenek indulatai, alig akadnak érzelmi mélypontjai, és emiatt joggal érezhetjük az arcán megjelenő egyre torzabb mosolyt hiteltelennek. Mintha az alkotók annyira tisztelnék és csodálnák a létező személyiséget, hogy bár a gesztusait és a mimikáját hitelesen lemásolták, mégis elfelejtik Emberként bemutatni. (Ráadásul igen izgalmas és sokoldalú személyiségként, aki közérthetővé teszi és népszerűsíti a „magas” tudományt, akiről viasz- vagy Lego-szobor készül, aki a súlytalansággal kacérkodik és filmes megjelenést vállal – bár lehet, mindez nem szerepel az életrajzi kötetben…) Ugyancsak furcsa a Hawkingot körülvevő társadalom: ez az abszolút tolerancia világa. Nincsenek körülötte torz külseje miatt az utcán megforduló, bámész járókelők, csodálkozó vagy döbbent arcok, szánakozót is alig-alig látunk. Persze nem baj ez… csak jó lenne tényleg egy ilyen világban élni.A mindenség elmélete nem zsenifilm olyan értelemben, mint például az Egy csodálatos elme volt: nem akar belenézni Stephen Hawking fejébe, nem próbál belebújni a gondolataiba, és a kozmológust körülölelő tudományos-szakmai közeget is csak elnagyolt ecsetvonásokkal festi fel. Nagyjából ez a különbség a 2004-es Hawking és A mindenség elmélete közt: míg a BBC filmje jóval precízebben göngyölíti fel Hawking gondolatfolyamának – és az ősrobbanást új kontextusba helyező elméletének – születését, és ezáltal jóval közelebb áll a tudós önéletrajzi könyvéhez, Az én rövid történetemhez, amely valójában gondolkodásának története, addig A mindenség elmélete, amely Jane Wilde önéletrajzi írásából született, inkább a házasság megpróbáltatásaira és persze örömeire pakolja a hangsúlyokat. Ezzel pedig kikerüli a zsenifilmek buktatóit, a géniusz asszociációs hálójának, gondolatsorának, és heuréka-pillanatainak képi ábrázolásának kényszerét.
Нет комментариев