Az izlandi Baltasar Kormákur egyike azon kevés importrendezőnek, akinek otthoni műveire a másodvonalbeli filmfesztiválok ínyencei csettintenek elragadtatva, amerikai dolgozatait pedig multiplexekben habzsolják immár évek óta. Rutinosan alkot tehát mélyet, tartalmasat, szolidan élvezhetőt, de ha kell tragikusat, fergetegeset, szikárat, egyikről a másikra váltva, egyszer ilyet, legközelebb olyat. Tehetségéből és gyakorlatából futja hát arra is most, hogy húzós nevű színészekkel, a spagetti western lényeges jegyeit magán viselő, képregényből adaptált akcióvígjátékot vezényeljen, és nem is akármilyet. Feszes egyensúlyt épít: karaktereit pár vonással, de kellő alapossággal rajzolja meg, a felül- és alulnézetből vett képeket jó arányérzékkel váltogatja, be-belassít, kimerevít ha kell, autós üldözéseit a porfelhőt verő gumiabroncs szintjétől a madártávlatig vezérli, a rosszfiúk brutálisan kíméletlenek, a jófiúk marha okosak és rém viccesek. Egyszóval, hiba nincs, egy ideig.Izgalmakról a fordulatokban gazdag cselekmény és a főhősök kapcsolatának ambivalenciája gondoskodik bőszerivel. Kormakur már dolgozott tavaly a néhai rapper Mark Wahlberggel a Csempészekben, ezúttal ő játssza a pergőajkú Michael „Stig” Stigmant, társa pedig Denzel Washington, azaz Robert „Bobby” Trench, mindketten beépült ügynökök. Előbbi a tengerészgyalogságnál nyomozó, utóbbi a kábítószer-ellenes hivatal (DEA) rendőre, és, ami máris vígságra ad okot: egymás mellé vannak beépítve, s eleinte mindkettő a másikat bűnözőnek tekinti. Amikor az egyik mexikói drogkartell főnökére próbálnak diszkriminatív tárgyi bizonyítékot gyűjteni, és az illetőt megtakarított pénzétől kifosztani, bankrabláskor a vizionált hárommillió dollár helyett mintegy negyvenhármat találnak a páncélszekrényekben. Ekkor lehullanak az álarcok, és rövid ideig egymás ellen fordulnak. Ám a pénz hiánya körül hatalmas bonyodalom keletkezik, a drogmaffia és különféle állami intézmények szegődnek a nyomukba, nekik pedig – a kölcsönös bizalmatlanságot félretéve – újra társulni kell, ha mindezt túl szeretnék élni. Tarkójukban ott liheg a (kezdetben) rejtélyes indíttatású és rendkívül kegyetlen Earl (Bill Paxton, mint soha korábban), Papi Greco kokainbáró (a mindig remek Edward James Olmos) és a tengerészgyalogos tiszt Quince (egy elmosódott James Marsden).A fehér és afro-amerikai revolverhősök nyerő párosa a hollywoodi akcióvígjátékok toposzaként mondhatni elavíthatatlan, klasszikus jelenség. Gondoljunk csak a Die Hard 3 Willis-Jackson viszonyára, vagy a Halálos fegyver Gibson-Glover négykezesére, de akár a 48 óra Nolte-Murphy párbajára is (hogy a sémából kissé kikönyöklő Csúcsformában Chan-Tucker házasságát, illetve a Django elszabadul Waltz-Foxx köteléket ne is említsem), amelyek a tipikusan amerikai, immár közhellyé vált faji különbségek nyújtotta, élcelődésre alkalmas alaphelyzet mellett néha más jellegű (sorrendben: elszánt hétéltű zsaru-tisztes családapa, korkülönbség, piti bűnöző-nyakas rendőr, kultúrszakadékok) diszkrepanciából is merítették a humort. A képregény lapjain talpig fehér Stig és Bobby párosból valószínűleg csak azért varázsoltak pepitát az alkotók, hogy Wahlberget és Washingtont egymás mellé helyezzék, s a többi jön magától, gondolhatták. Hát valóban. A két jómadár pazar egysorosok szópárbaját nyújtja állandóan, s a színészek összjátéka nyomán valósággal szikrázik a levegő. Ha a cselekmény éppen áll, elég mindkettejük néma jelenléte a vásznon ahhoz, hogy valami huncutságra, vakmerőre, netán kivételesen kellemes drámaira számítson a közönség, így hát a film elején beállt állandó vigyor alig-alig hervad le a néző arcán.A végére sajnos kifárad a buli, és bekúszik egy totálisan tájidegen fatalista jelenet az egyetlen női karakter jóvoltából, amely mintegy elvágja és közönségesbe kergeti a műfaji buktatókat addig a pontig egész jól kerülgető, frenetikus, mindazonáltal visszafogott történetvezetést. Minden karakter kissé kiesik önmagából a végső, nagyszabású shootoutra. Kár értük. Szerencsére ezt is, mint az akcióvígjátékok többségét, nem a cél és a bársonyos hepiend fogja velünk majdan újranézetni, hanem a langyos vércseppek és forró töltények záporában kacagva megtett út.