Amikor hosszú csend után Jancsó Miki bácsi jelentkezett a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című mozijával, már-már azt hihettük, hogy a bőséges életmű karcolatos és durva hattyúdalát láttuk. Mégsem így történt, a Kapa-Pepe-kalandból széria lett. Az akkor „elmaradt” summázat most megvalósult: Jancsó fogta fontosabb filmjeinek főbb szimbólumait és belesűrítette őket egy majd’ másfél órás áltörténelmi tablóba.Ám, ha az Oda az igazság csupán ennyiről szólna, akkor valószínűleg egy unalmas, hetvenes évekbeli Jancsó-retró lenne. De nem az. Ennek egyik oka, hogy a Jancsó filmek egyik unos-untalan klasszikus visszatérő témáját, a hatalom anatómiáját sikerül felfrissítenie. Szerencséjére legyen mondva – a hazai politikai hercehurcát elnézve – van hova beletrafálnia. Mégis furcsa, hogy a rendező e lövései meglehetősen haloványak ahhoz képest, amit megszokhattunk korábbi filmjeiben. Akár a Kék Duna keringő bevezető képsoraiban, akár az Utolsó vacsora… tűzijátékánál, Jancsó politikai iróniái mindig élesek voltak, az Oda az igazság ilyen fricskái mégis tompák, s csak egy-két finom kortárs párhuzamot fedezhetünk fel. A Szegénylegények és a Csillagosok, katonák keserű szájízű haláltáncában még matematikai pontossággal működött az elnyomó gépezet; a Lámpásban már egy elvtelen kapitalista bűnöző-szajha világ jelenik meg; az Oda az igazság kicsi, de gyilkos intrikák láncolata, amely végül katasztrófába fordul a mohácsi csatával.Jancsó nem árul zsákbamacskát, az első snittekben mindjárt láthatjuk, milyen filmet fogunk kapni: a két őrangyal, Mucsi Zoltán és Nagypál Gábor az esernyő alatt hosszan néznek a svenkelő kamerába, néhány perccel később két ősrégi Jancsó-motívum, a ló és a meztelen nő is megjelennek a vásznon. Ha hihetünk a barátoknak – például ezt a filmet is dramaturgként jegyző Marx Józsefnek –, akkor Hernádi Gyulával már a Téli sirokkó (1969) forgatása közben terveztek egy Mátyás-filmet, amely végül az olasz producerek kihátrálása miatt hiúsult meg. Hogy mennyi maradt meg ebből a tervből, nem tudjuk; valószínűleg semmi, mégis a hosszú évek talán megérlelték az ötletet. Mindenesetre nincs mellébeszélés, Miki bácsi hozza a régi formáját.Hozza, de nem kell tartanunk hosszúra nyúlt, bonyolult, negyedórás jelenetektől. A maximum 6-7 percre nyúló vágások az arcokra koncentrálnak. Ugyanez a stílus a hatvanas évekbeli kelet-európai újhullám (és tévéfilmgyártás) variózási mániáját juttatja eszünkbe (amiből persze maga Jancsó sem maradt ki), mégsem hat avíttnak. A fia, Nyika által fotografált arcok szinte panoptikumszerűen mozognak egymásra, Janus-arcokat, a kétszínűség táncát létrehozva ezzel. Kamerájával remekül fahrtol a belső és külső terekben, még ha néha életlen is marad a kép. A háttérben hömpölygő ornamentikus érzetet kölcsönző táncosokkal mindig más és más esemény és tér idéződik meg. Kár, hogy a finomhangolású kétszínűségeket bemutató jelenetek után a Pindroch Csaba által alakított Janus Pannonius a néző képébe mondja az igazságot, mintha a filmnek karakán „mondanivalója” lenne: hiábavaló minden, a történelem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindul, nem tanulunk belőle semmit. Ám Jancsó nemcsak e közhely-szentencián moralizál, hanem azon a megalkuváson is, ami a magyarokra jellemző. A Márton István által alakított fráter (talán György barátra utalva) ironikusan „Allahu Akbar” áldással szórja a kereszteket, miközben bizonygatja: ő már átállásban van. Az arcok táncát keretbe foglaló motívum a levágott fej szimbóluma. Míg a bevezetőben mészfehér kerámiafejként semmisül meg az ellenség keze által, egy kultusz-király születését jelezve, addig az utolsó képben Kinizsi Pál (Cserhalmi György) levágott feje szólal meg morbid módon. Talán az ő igazságuk vesz el? Ha ez így van, akkor nemcsak az intrikák miatt kétszínű ez a világ, hanem azért is, mert az igazság is kétélű: mindenkié más.Jancsó 3 részre tagolja történelmi tablóját: a király trónra lépésének ideje az első rész, a második az elcsigázott, halálosan beteg uralkodó portréja, akinek a főurak a halálát várják, a harmadik rész pedig a mohácsi ütközetig kíséri az eseményeket. Ám ne higgyük azt, hogy ennek a filmnek van főszereplője. Ha mindenképpen keresni akarunk ilyen státuszt, akkor elmondható, hogy csak a Nagypál és Mucsi által kiadott kettős alak fogja össze a filmet. Mátyás király neve egyáltalán nem hangzik el, de a mellékalakok neveiből (Kinizsi Pál, Mihály bácsi: Szilágyi Mihály) tudjuk, az ő palotáiban járunk. Az első két epizód erősen rokon a tematikájában is hasonló A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című 30 évvel ezelőtti Jancsó-mozihoz, Gálffy László (a király) nem véletlenül került át onnan ide. A párhuzamok mellett mégis lényeges különbség, hogy A zsarnok szíve pazar belső terei, ünnepélyessége és túlzsúfoltsága egy apokaliptikus történelmi káoszba torkollik. Az Oda az igazságban, noha nem mondhatjuk, hogy ez másképpen lenne, mégis, a hangvétel – főleg káromkodások és harsány jelenetek miatt – ironikusabb. Jancsó királya nem zsarnokká v