Nyilván senkit nem lep meg, ha azzal kezdjük, hogy Jim Jarmusch sosem gondolkodott volna egy trendi, Alkonyat-követő cukormázas-epikus vámpírrománcban. Bohém, posztmodern, ugyanakkor kiüresítő független szerzői darabjai örökké azt sejtetik, hogy őt a vérisszák ontológiai eredetű gyötrelmei izgatják. A Halhatatlan szeretők csúcsra is járatja azt, amit az ősz hajú mester rajongói várnak kurrens színre lépésétől. Művészlelkű, rocker és/vagy pompadúr beállítottságú fűzfapoéta féllényei a történelem átszelésével számos íróval, tudóssal, zenésszel cimboráltak, rengeteg korabeli csecsebecsével bástyázták körül lakásukat, de mégis csak kallódó emberek, és mindig ez lesz izgalmas: fantáziateremtmények és hús-vér gyarlók közötti analógiát vonni.Pusztán ez a felvetés is kiválóan illeszkedik Jarmusch auteur-életművébe. Sokkal inkább a Herzog által jegyzett Nosferatu kínlódó Kinski-vámpírját mozgatja jelenünkben, az évszázadok tovaszállt mementóival, semmint a Tony Scott-féle Az éhség, netán az Engedj be! ösztön és lamúr sújtotta figuráit. A Halhatatlan szeretőkre tökéletesen áll, hogy karakterei idegenül járnak-kelnek, botladozásuk inkább füstszerű, mint hosszú távú, külső bolyongásuk belső, mentális utazás. Sőt, Jarmusch azt állítja, hogy a filmbéli szerelmesek, Adam (a Marvel-szuperprodukciók Lokijaként befutott Tom Hiddleston legjobban őrzött titka, hogy Michael Fassbenderes, bársonyos hanggal áldott, lírai vénájú, kiváló aktor) és Eve (Tilda Swinton szokás szerint szenzációs) kulturális szenvedélye, artisztikus affinitása egyfajta világból való száműzöttség, ha tetszik, lecsatolódás. Vámpírjain keresztül nyilvánvalónak hat: létüket üresség jellemzi, a régi státuszszimbólumok iránti vágyakozásuk nem érvényes a modern közegben. Emiatt állítható, hogy a főalakok a korábbi, csatangoló Jarmusch-hősök sorába illeszkednek. Úton vannak, de célállomás híján, kultúraéhségük semmis egy azt már túlhaladó században, ilyenképpen pedig artisztikumra felhúzott identitásukon is törés keletkezik – ezúttal a Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva, a Mystery Train, az Éjszaka a Földön road movie-típusalakjai egy kifejezetten melankolikus, egyszerre szépséges, de a múlt utáni sóvárgást hangsúlyozó narratívában térnek vissza. És ugyanennyire centrális dilemma, hogy útkeresésük, az általuk bejárt ösvény csupán pillanatkép az életükből, töredékes szakasz, nem kerekített-zárt révbe érés. Ráadásul Jarmusch az öröklét csömörét tényleg fantasztikus atmoszférában álmodja celluloidra, a Halhatatlan szeretők egy csomó kultúrtörténeti, esetenként populáris művészeti utalást ejt meg. Adam és Eve (mintha a Paradicsomból kiűzetett nagy tudású, de bűnbe eső Nő és Férfi nyűglődnének a 2010-es években, a sárgolyó forgása óta) immortális voltuk révén ugyanúgy képesek hegedülni, mint Gibsont pengetni, Jack White detroiti szülőházára ugyanúgy rácsodálkoznak, akár egy Byron-anekdotára. Adam hajlékának fala posztmodern galopp Franz Kafka, Buster Keaton, Edgar Allan Poe, Rodney Dangerfield bekeretezett fotóival. Plusz világjárók, számukra Amerika és Marokkó egyaránt bejárt vidékek, de a közönség akkor se húzza fel a szemöldökét, ha a gitáros, lázadó, punk természetű, bezárkózó férfiember és a fehér, szintén rebellis hajviseletű világban gyökértelen nőalak okostelefon-fadobozos tévé kombinációval diskurálnak, mintha csak két földrészen élő ismerős Skype-olna.