Ha hibái számosak is, a Blokád minden ízében hiánypótló alkotás, hiszen az első magyar nagyjátékfilm, mely a rendszerváltozás hajnalának viharos közéletét panorámázza. Kár, hogy mégsem politikai kordokumentumként működik igazán. Harminckét esztendővel ezelőtt – ha csak néhány napra is, de – egész Magyarország felbolydult: a taxisblokád néven elhíresült benzináremelés elleni tüntetéssorozat nemcsak a még „csecsemőkorú” Harmadik Magyar Köztársaság első nagyobb, látványosabb belpolitikai krízise volt, de egyúttal a frissen született jogállam, a demokrácia fájdalmas erőpróbája is. Tősér Ádám bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Blokád az 1990 októberében lezajlott események egyéni nézőpontú krónikájának tekinthető, hiszen a válságot a rendszerváltozás utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József személyes drámájával kapcsolja össze. A kormányfőt épp nyirokrákkal műtötték, és a kórházban lábadozott, amikor a benzinárak egekbe emelése miatt feldühödött taxisok polgári engedetlenséghez folyamodtak. A kontroll hamar kicsúszott a regnáló kormány kezéből, a helyzetet pedig csak tetézte, hogy a társadalom egy része nyíltan a tüntetők mellett tette le a garast, s Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall régi bajtársa is gesztusértékű nyilatkozatokkal jelezte a taxisok iránt érzett szimpátiáját. Az államfő annak ellenére tett keresztbe a magára maradt, s szemmel láthatóan tétova kormánynak, hogy régi, bizalmas kapcsolat fűzte a miniszterelnökhöz, mely 1956-ba, a forradalom egyszerre mámorító és koromsötét napjaiba nyúlt vissza. Tősér két, egymással eleven dialógust folytató cselekményszálon futtatja filmjét: az első az ötvenes évekbe repít vissza, amikor zöldfülű Antall (ifj. Vidnyánszky Attila) még a tanári szamárlétra fokait tapossa. A katedrára lépve hamar kivívja maga ellen a rendszer haragját, polgári attitűdje miatt reakciósnak bélyegzik, majd a forradalom ügyének szenvedélyes támogatójaként önmagát szolgáltatja ki a kommunisták bosszújának. A másik szál a taxisblokád történéseit panorámázza – a kórházi ágyhoz kötött, rákbeteg Antall (Seress Zoltán) bölcs, higgadt vezetőként kutatja a megoldást, közben pedig számvetést készít addigi életéről, sőt Göncz Árpáddal (Gáspár Tibor) való kvázi-baráti kapcsolata is felülvizsgálatra szorul. Köbli Norbert forgatókönyvíró előnytelen helyzetből indult, hiszen az alapanyag – a taxisblokád – nem éppen filmszerű, nehezen dramatizálható, és főként: nem lehet zökkenőmentesen összecsiszolni a szakember alapvetően hollywoodiánus elbeszélésmódjával. Köbli ezért a fikció és a történelmi tények egybeoldásával igyekszik kerekebbre formálni a történetet: noha a Blokád azt sugallja, hogy a szovjetek bosszúból zárták el az olajat – mivel Antall előzőleg a Varsói Szerződés megszüntetésének javaslatával állt Gorbacsov elé –, a valóságban nem ez történt. (1990 második felében ráadásul nemcsak Magyarországon, hanem Csehszlovákiában és Lengyelországban is akadozott az olajszállítás.) A jelenlegi energiaválság tükrében kifejezetten pikáns Köbli ötlete, melynek örvén a szovjet (orosz) felelősséget domborítja ki a válság kirobbanásának felvázolásakor, de a filmben akad más mozzanat is, mely alkalmasint megbukna a történelmi hitelesség tesztjén. Merő legenda például, hogy ’56-ban az ifjú Antall és Göncz együtt fogalmaztak volna meg egy memorandumot, amit aztán az ENSZ-hez akartak eljuttatni. Mindez persze könnyűszerrel megbocsátható volna, az azonban óriási hiányossága a darabnak, hogy az 1990. októberi válság illusztrálásához egyetlenegy korabeli híradórészletet, tévétudósítást sem reciklál. Tősérék ehelyett archívnak tetsző felvételekkel operálnak, melyek olykor tényleg működőképesek, máskor viszont egy balul elsült mockumentary érzetét keltik a nézőben. Ezt leszámítva azonban az alkotók meglehetős tárgyhűséggel rekonstruálják a harminckét évvel ezelőtti történéseket. Tételszerűen mondják fel a történelemleckét, s még olyan mulatságos, a kollektív emlékezetbe mélyen beivódott kulcsmozzanatokról sem feledkeznek meg, mint – a rossz nyelvek szerint erősen illuminált – Horváth Balázs belügyminiszter hadonászása-integetése a parlament ablakában. Az ötvenes években játszódó cselekményszál – középpontjában az ifjú, idealista és hajlíthatatlan gerincű Antallal – mégis jóval elevenebb, színesebb és mozgalmasabb. Sokat ígérő például a majdani miniszterelnök és középiskolai tanítványai kapcsolatának ábrázolása – Köbli számára e tekintetben a Holt költők társasága jelentette az inspirációs forrást –, nagy kár azonban, hogy e jelenetek többsége hanyagul megkomponált és kifejtetlen, így aztán nem képesek mélyebben megérinteni a befogadót. Ezzel el is jutottunk a Blokád legsúlyosabb hibájához: Tősér munkája dramaturgilag nem kellőképp centrírozott, a tempó töredezett, a film pedig túlságosan rövid ahhoz képest, hogy a történelmi félmúlt két jelentőségteljes fordulópontjáról is madártávlati képet akar rajzolni.