Mozart (Tom Hulce) éles vihogását látni lehet, amint végigszalad a termeken. Az éj királynőjének áriáját utol lehet érni, amint egy rikácsoló fehérnép száján kiszaladva az operában borzongatja végig a hátakat. Hallani lehet a kísérteteket, szagolni az irigységet és képzeletben fel lehet próbálni a parókákat is. A képet, a hangot, a dramaturgiát és a kiegészítő elemeket a rendező látszólag minden különösebb trükk nélkül dolgozta össze, az egész mégis varázslatosan hat.A film felépítése egészen klasszikus: az öreg Antonio Salieri (F. Murray Abraham) egy bolondokházában meséli el Mozarttal való találkozását és kapcsolatát egy papnak. Az emlékezés inkább rácsként, mintsem keretként szolgál a lineárisan felépített történethez, időnként megszakítva azt az idős Salieri narráló képeivel. W. Amadeus Mozart színpadra vitt operái időrendi sorrendben ágyazódnak a történetbe, az operák dallamai viszont végig át- meg átszövik a filmet. Ebből az alapból egy középszerű életrajzi filmet bárki tudott volna csinálni, Forman rendezése alatt azonban varázslattá lett.A dráma- és forgatókönyvíró Peter Shaffer Mozart alakját nem édesanyja, gyermeke, barátja vagy felesége szemszögéből eleveníti meg, hanem riválisa nézőpontjából. Ez a megközelítés már eleve magában hordozza a film egészét uraló feszültséget, az alkotók így elkerülték annak a veszélyét, hogy pátosszal teli felmagasztaló életrajzi alkotás szülessen – mint amilyen a legtöbb nagy történelmi személyiség életét megidéző film. A film két főszereplője, Mozart és Salieri annyira árnyalt karakterek, hogy már egészen emberi alakot öltenek (ami történelmi filmek esetében csak ritkán jön össze). A csodálattal kevert irigység motívuma filmekben általában az irigy/gonosz oldalra húzza a mérleget, háttérbe szorítva az önkéntelen (ezért kétségbeesett) csodálatot. Forman azonban zseniálisan ért a karakterek kidolgozásához: Salieri alakja ezért annyira hiteles, mert magában hordozza az irigység tragikumát, és ettől végtelenül szánalmas, ugyanakkor nevetséges is lesz.A történet, cselekmény és karakterek élvezhetősége pedig csak egy pici szeletkéje a film egészének. Mozart lenyűgöző operáit a rendező nem pusztán elhelyezte vagy elszórta a történetbe, hanem az operák „hangsávjait” a képek részeivé tette. A hang sohasem válik le a képről, ezért gyakran hátborzongató összhatás lesz az eredmény – anélkül, hogy mindez öncélúnak hatna (azaz hogy hatásvadásznak lehetne nevezni ezt az összhangot). Az ügyesen kiválasztott színészek játéka, Mozart „szépséghibái”, Salieri középszerűsége Forman irányítása alatt a tőle már elvárt tökély szintjén kidolgozott, akárcsak a díszletek, a kosztümök, a smink. A kevésbé jelentékenynek tűnő dolgoknak is hihetetlen erejük van, a szereplők parókái legalább úgy árulkodnak természetükről, mint tetteik. A jeleneteket végig természetes fénnyel világították meg, aminek köszönhetően nem érződik a kosztümös filmekre általában jellemző mesterkéltség.Forman humorral, finom iróniával és gúnnyal egyszerre érzékelteti a kor ellentmondásosságait és az ember szánalmasságát a nagyzolásban; tiszteleg a nagyság előtt, akkor is, ha annak képviselője hanyag, nemtörődöm. Egy ilyen alkotás láttán, mint az Amadeus, már nem érdekel, sőt fel sem merül a kérdés, hogy amit láttam kor- és történelemhű-e, így volt-e, vagy hiteles-e. Ha az egész egy nagy vicc lenne, akkor is megérte volna, mert a filmben a hangsúlyok ezeknél sokkal lényegesebb – és időtlen pontokra, hangjegyekre ütemeződnek.