Egy munkást azzal bíznak meg, hogy segítsen egy bányatulajdonosnak ezüstöt szálltani a texasi határon át, a Mexikó Forradalom idején. A spagetti westernek egyik legnagyobbika. A filmben remekül van vegyítve a műfajra jellemző szikárság, és brutalitás, de ezt Corbucci jó adag humorral fűszerezi meg, ami csak előnyére válik az alkotásnak.Corbucci ezúttal a mexikói forradalmat hozza el a néző számára, ami egyben már a klasszikus vadnyugat végét is jelentette, de még ott vannak a régi pisztolyhősök, szerencsevadászok, a letűnni készülő korszak képviselői, ezekből az eszmékből lett összegyúrva Franco Nero karaktere, a színész pedig itt hihetetlenül ráérzett a szerepére, karrierje talán legjobbját hozza a polákként, akit egyedül csak a pénz képes motiválni. A mexikói forradalmárok vezetőjével különleges kapcsolat, afféle szeret-nem szeret viszony alakul ki, mert eleinte rászorulnak egymásra, előbbinek szüksége van a fizetségére, utóbbi pedig híján van a stratégiai tudásnak. A végére viszont mindketten barátokká válnak, még ha ez ellentéteiket látva nem is tűnik egyértelműnek. A westernekben amúgy is fura barátságok szövődnek, Corbucci is inkább a két főszereplőjére koncentrál egész végig, a történet többi szálát pedig gyakran küldi a kispadra. Jack Palance sajnos keveset szerepel, bár karaktere annál érdekesebb, ő képviseli a civilizált embert, akinek helyén van az esze, mégis gonosz természetétől fogva, de a rendező különös módon viszonyul eme negatív figurához: amíg a legtöbb filmben a főgonoszt nem éri semmi külső behatás, nem kerül kényelmetlen helyzetbe addig amíg maga a főhős meg nem öli, itt jóval a mozi elején a polák és a mexikói megöli az embereit, őt magát pedig elfogja, levetkőzteti, majd pedig úgy küldi haza.
A történet egy percre sem ül le, ha nem káprázatos, és látványos pisztolypárbajokat, lövöldözéseket mutogatnak, akkor a figurák roppant élvezetes élcelődéseit hallgathatjuk, és ha ez nem lenne elég, akkor természetesen ott a gyönyörű táj, amit még egy rossz westernben sem tudnak elrontani, a zene pedig a szokásos Morricone minőség, zseniális. A főtéma, ami többször is felcsendül, vagy az aréna-jelenetben hallható muzsika, ami beleég az ember agyába, nem véletlen hogy az ex-tékás zseni Tarantino is felhasználta a Kill Bill 2-ben. A befejezés pedig olyan, amilyennek egy italowesternben lennie kell. Zseniális.
Úgy vélem, Corbucci egyik legjobb filmje ez, méltán emlegethetjük egy lapon a másik két klasszikusával, olyan szórakoztató, humoros alkotást hozott össze, amire még Sergio Leone is elismerően bólintana, igaz nincs is messze a Mester örökzöldjeitől.