...ha végre nagy nehezen elszakadtál a kocsmapulttól, a kilencediktől is, és valahára hazaestél, zárd kulcsra a bejárati ajtót, told rá a reteszt is, keress valami pöpec kis klasszikus zenét valamelyik rádióadón, húzd ki a dugót az első borospalackból, tölts egy vizespohárral, helyezkedj el kényelmesen a konyhaasztalnál, rakd a tíz ujjadat a billentyűzetre – és kezdj el írni! Ennél nagyobb élvezetet egyetlen krimóban sem fogsz találni, még ha potyára kapod a szeszt, akkor sem. Meséli valahol Bukowski – és valami nagyon hasonlót Burroughs is, mármint hogy semmitől nem volt még annyira „high”, mint az írástól –; és az amerikai irodalom mocskos fenegyerekéről ez az egyik rendkívül fontos információ, ami a Törzsvendégben nem szerepel. Ahogyan az sem, hogy csak igen kevés „kollégájáról” szólt elismerően – például Hemingway még örülhet Buke azon kijelentésének, miszerint a korai novelláit tanítani kellene, a regényei viszont egy kalap szart sem érnek –, amely írókról viszont igen, azok tényleg baromi jók! Így jutottam el például a Céline által írt Utazás az éjszaka mélyére című zseniális regényig (Bukowski figyelmeztet, hogy kizárólag ez tőle az egyetlen remekmű – és ez is kurvára igaz, a többi papírpazarlás!) vagy Hamsun Éhségéig. A sort sokáig nem tudnám folytatni, mivel az „öreg” tényleg szűken mérte a dicséretet... No, a Törzsvendég talán valóban nem árnyalja eléggé hőse egyéniségét teljességében – de ez egyáltalán nincs kárára a mozinak (hogyan is lehetne, amikor ebben a rovatban kizárólag a legnagyobb kedvenceimről írok!), mert az a bizonyos szegmens viszont, amiről szól, éppen eléggé kidomborított, állatira hiteles, és ez éppen úgy érdeme a rendezőnek, a forgatókönyvírónak (aki, ugye, maga Charles Bukowski), mint a színészeknek és a teljes alkotói stábnak.