Kísérleti filmes elemekkel zsúfolt, sötét vízió a thatcheri Angliáról, a birodalom bukásáról. A filmnek jószerivel nincs története. Jarman pusztulásvízióját sokan értelmezték anarchikus világvégeként, a thatcheri Anglia eltúlzott torzképeként, pedig az Anglia alkonya – a Jubilee és a reneszánszot eszményítő filmek ismeretében – nem a rombolás diadalának bemutatása, hanem mindazoknak a félelmeknek a felmutatása, melyeket egy hátrányos helyzetben levő, alapvetően konzervatív rendező elgondol. Nem lehet persze eltekinteni a nyolcvanas évek Angliájának problémáitól, nem véletlen a Falkland-szigeteki háború emlegetése. A Jubilee-val szemben, ahol dühös punkok őrjöngtek, és elsősorban szexuális jellegű gyilkosságokat követtek el, itt az állami szintre emelt terrorizmus tombol. A leromlott gyárvidékek kulisszái között lezajló látomás – a film elején megjelenik az író, a történteket regisztráló és narrációval kísérő kommentátor – leginkább technicizmusellenesnek mondható. Anglia pusztulása a hagyományos értékek – család, házasság, bárminemű szerelem – hanyatlása, elvesztése. Ez először tán meglepőnek tűnik, hiszen a kor konzervatív kormányai éppen ezen értékek védelmét tűzték ki célul. Tette viszont mindezt erős autoriter lépésekkel egybekötve, és ami Jarman számára a legfájóbb, a hagyományos kultúrát feledve. A második világháborút követő társadalmi konszenzus éppen a Jubilee idején borult fel. Az ötvenes évek jólétében felnövekvő generáció számára ez az élmény meghatározó volt, mindez tovább erősödött a munkáspárt bukása után. De Jarman számára az Anglia alkonya elkészülte idején már nem csak a közelmúlt válik fenyegetővé: a nagyvárosok betontömbjei között otthontalanul mozgók elvesztették gyökereiket, kapcsolatukat a hagyományos angol tájhoz. Jarman nem véletlenül hasonlítja filmjének színeit Turner tájképeihez. A rendező víziójában az ipari forradalmat megelőző időszakhoz, Shakespeare-hez, Blake-hez, John Dee-hez, a reneszánsz kultúrához tér vissza, ezt a történelmi angol hagyományt folytatná, ezért is háborodik fel azon, hogy antitradicionalistának tartják. Mindez keveredik a baloldali értékek mentén megjelenő szociális érzékenységgel, és máris érthetőbb a jobboldali, ám a történelmet elhallgató, inkább a technikai–ipari fejlődést hirdető kormánnyal szembeni erős ellenszenv. A hatalom gyilkos megtestesítői már nem egyenruhások, mint tíz évvel korábban, hanem símaszkot hordó, államilag kiképzett terroristaelhárítók. A tökéletesen, feszes ívben felépített film közepén a katonák gyakorlatozása közben hangzik fel Hitler rádiószózata. Egyébként pedig a nyolcvanas évek Angliájában vagyunk, Jarman (meglehetősen ezoterikus) iróniájának tárgya a Falkland-háború, a „vaslédi”, az „évszázad esküvője” és a terrorizmus. Körítésként pedig bőséggel zúdulnak ránk a pusztulás képei: szeméttelepek, elhagyott gyárak, céltalanul lődörgő emberek, a szeméthalmon meztelenül karfiolt rágicsáló férfiak.