Az afgán menekült és az osztrák nyugdíjas összefut az utcán… Nem, ez nem egy vicc kezdete, hanem Karl Markovics színész, forgatókönyvíró, rendező Senki (Nobadi, 2019) című filmjéé, amely a tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, s amelyet, ha megnézünk, meglehet, sose felejtünk el. Mert még akkor is szolgál tanulsággal, vagy inkább kikerülhetetlen – és fontos, mi több, aktuális – kérdésekkel, ha azt gondoljuk róla, csupán üres provokáció. Erről jut eszembe: láttatok már amputációt? Most fogtok!
Adott egy 91 éves, zsémbes öregúr, aki egy kis telken lakik Bécsben. Ő Robert Senft, akinek egyetlen társa maradt már csak az életben: a kutyája. Ám a kutya meghal, Robert pedig, miután jól leordította a telefonban az állatorvost, arra az elhatározásra jut, hogy a kertben temeti el. Rögvest neki is lát a gödör kiásásának, de a csákány elakad a rég kivágott nordmann fenyő gyökerében, s eltörik a nyele. Így hát Robert elindul új nyelet venni. A hazafelé úton a nyomába szegődik Adib, az afgán menekült, s azt kérdezgeti: „Főnök! Nem kell egy munkás?” A válasz egyértelmű: „Nem.” A gödör kiásása azonban túl nehéz feladatnak bizonyul, szóval Robert vonakodva, de mégiscsak segítséget kér Adibtól. Óránként három euró – egyeznek meg, majd kezdetét veszi a közös nap, amelynek végére ez a két ember, akik nem is különbözhetnének jobban egymástól, igazán közel kerülnek egymáshoz. Közben azért az otthon kuporgatott pénz átkerül a „biztos helyről” a tányérok alá. A „jó munkás” meg munka helyett mobilozik. És valaki farkasszemet néz egy fegyverrel… Valaki mást pedig megfojtanak a vezetékes telefon zsinórjával… És akkor az amputációról még nem is beszéltem! Nem is szándékozom, e részletek felfedése ugyanis egyértelműen spoilernek számítana – úgyhogy nem mondok egyebet a cselekményről.