A 2023-as Oscar-gála egyik legeldugottabb filmje az Élj! volt, ami Kuroszava Ikiru című klasszikusának brit újrázása.Az emberi létezés örök kérdéseit, az élet értelmét számos műalkotás vizsgálta már valamiféle iránymutatást kínálva a befogadók számára. Kuroszava 1952-es filmje, az Élni ráadásul mindezt a II. világháború elvesztése után újjáépülő Japán nemzeti kontextusában tette különösen aktuálissá. Oliver Hermanus angol remake-je ugyanakkor hetven évvel az eredeti produkció bemutatását követően is képes friss nézőponttal szolgálni. Az Élj! a háborúból győztesen kikerülő brit társadalom kortárs helyzetére vonatkoztatva meséli újra a klasszikus történetet.A történet egy idősödő bürokrata kálváriáját mutatja be, aki új élettapasztalatokra vágyik, miután halálos betegséggel diagnosztizálják. A humortalan, besavanyodott férfi magas beosztása ellenére sem lel örömöt munkájában, magánélete pedig látszólag nincs is. Mindennapjait kizárólag a hivatali rutin határozza meg, a közelgő halál árnyékában viszont igyekszik felforgatni megszokott beosztását. Betegszabadságot vesz ki, ami alatt nemcsak önmagát próbálja jobban megismerni, hanem az általános emberi létezés céljait is kutatja.Az érzékletes szociodrámáiról (Shirley Adams; Szépség; Moffie) ismert Hermanus vállalkozása már csak azért is különleges, mivel újrafilmje a kortárs globális trendekkel szemben az arthouse közönség szűkebb rétegeit igyekszik megszólítani. A túlnyomórészt ipari kategóriaként meghatározott remake-gyártást ugyanis jobbára a gazdasági szempontok befolyása alapján szokás értelmezni, nem pedig művészi revízióként. Az új kulturális környezetben elkészített transznacionális remake-ek esetében mindemellett különösen nagy szerep jut a könnyebb globális érvényesülést elősegítő minták térnyerésének, hiszen ezen alkotások eredeti forrásművei ritkán ismertek a nemzetközi közönség számára. Így az univerzálisan értelmezhető műfaji keretek megerősítése, a homogenizált történetek, a megnövekedett költségvetések és az ezekből adódó olyan további lehetőségek, mint pl. az újabb technikai adottságok alkalmazása és a magasabb produkciós értékek, valamint az angol nyelven megszólaló nemzetközi szupersztárok szerepeltetése mind a minél szélesebb körű befogadhatóságot hivatottak elősegíteni.A nyomatékosan anyagi szempontok által motivált újrafilmek – máskülönben sikeres – gyakorlatát azonban jellemzően éppen ezen egyértelművé tett profitmaximalizáló törekvések miatt érik kritikák. A korábbi produkciók ismételt megvalósításai ugyanis expliciten tudnak rávilágítani az eredeti filmek egyedi kulturális sajátosságait többnyire a bevett (műfaji) formulák sematizmusára cserélő remake-ek nyilvánvalóvá váló anyagi vonatkozásaira – noha a további interpretációk képesek lehetővé tenni az előzetes témák és elbeszélésformák végtelen számú kreatív újraértelmezését is. Az Élj! – az eredetei filmmel szemben – színes nyersanyagra forgatott, angol nyelvű, Bill Nighy főszereplésével készült produkciója látszólag szintén megfelel a kortárs közönség igényeit figyelembe vevő aktualizálási törekvéseknek, a film azonban az eredeti történet kulturális sajátosságainak felhígítása helyett egy új nemzeti kontextuson keresztül teszi egyetemesen relevánssá Kuroszava eredetijének meglátásait.Nem véletlen, hogy a japán rendező filmtörténeti jelentőséggel bíró, gazdag életművének egyes darabjai számos külföldi remake-nek szolgáltak már alapjául az évek során. Kuroszava világszerte ismert, klasszikus remekművei ugyanis előszeretettel nyúltak időtállóan és nemzetközileg releváns, társadalomtudatos témákhoz, miközben gyakran a fősodorbeli közönségfilmekre jellemző feszült akciókban és nagyívű látványvilágban is bővelkednek. A rendező maga is több olyan irodalmi klasszikusból forgatott saját adaptációt, melyek korábban és később is számos feldolgozást értek meg: A félkegyelmű (Hakuchi, 1951) Dosztojevszkij, az Éjjeli menedékhely (Donzoko, 1957) pedig Gorkij azonos című műve alapján készült, míg a Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Macbeth, a Káosz (Ran, 1985) pedig a Lear király Shakespeare-adaptációi.Kuroszava egyedi kézjegyei, valamint formabontó vizuális és filmtechnikai megoldásai számos alkotót megihlettek már a filmtörténet során. Szamurájfilmjei különösen nagy hatással voltak a nyugati western műfajának alakulására: a „kulturális fordításként” ható zsánerváltások ugyanis a japán feudális anarchiát a vadnyugati világra cserélő, a kardvívásokat pedig lőpárbajokra változtató, jelentős remake-eket eredményeztek: Martin Ritt A vihar kapujában (Rashomon, 1950) alapján készítette el Az erőszakot (The Outrage, 1964), míg A hét szamuráj (1954) történetét John Sturges és Antoine Fuqua is újrázta A hét mesterlövész (1960 és 2016) különböző verzióin keresztül, Sergio Leone pedig A testőr (Yojimbo, 1961) feldolgozásaként forgatta le az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmjét.