Menni, maradni vagy harcolni? Ezt a döntést kell meghozniuk a főszereplőknek Sarah Polley legújabb rendezésében, amelyért a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat kapta. És a Nők beszélnek nem ad el egy üzletet: a film valójában szóbeli interakciókra és vitákra épül. Másképp fogalmazva, nyugodtan mondhatjuk, hogy a filmkészítők vitakörbe invitálnak minket. Lehet, hogy ez nem hangzik mindenki számára izgalmasan, de mindenképpen érdemes meghallgatni az elhangzottakat. A cselekmény az 1920-as években játszódik - bár ez nem derül ki egyértelműen a filmből, amelyet a rendező jóindulatú homályban tart - egy mennonita közösségben. A főszereplők (anabaptista keresztény) nők, akik távol élnek a klasszikus értelemben vett civilizációtól, a technológiától és így tovább, és mindattól, ami a modernitást jellemzi. A civilizációtól távol lenni nem azt jelenti, hogy távol lenni az erőszaktól, a szexuális kizsákmányolástól, vagy en bloc mindattól, ami ellen például néhány éve elindult a MeToo mozgalom. A közösségben sok nő reggelente kábultan, véres ruhában ébred, és egy idő után világossá válik számukra, hogy kiszolgáltatott helyzetüket éjszaka, a férfiak állati drogok használata után kihasználják. Persze élhetnek abban a hitben, hogy a képzeletük játszik velük (így is van), vagy maga az ördög gúnyolódik velük, de egy ponton már nem lehet fantáziálni. Ez utóbbit egyébként nagyon ügyesen tükrözi a nyitó betét, amelyből világossá válik, hogy az alábbi történet a nők képzeletének szüleménye. Nincs más hátra, mint összeülni, és megbeszélni, hogy mi a teendő ebben a bizonyos helyzetben. És itt kezdődik a filmünk." : Sarah Polley filmje, amely Miriam Toews azonos című regénye alapján készült, egyesek számára talán túl száraz és eseménytelen, hiányoznak belőle a szokásos drámai fordulatok. Másfél órányi párbeszédről van szó, érvekkel a harc, a visszavonulás és a menekülés mellett és ellen. Egyértelmű, hogy a rendező szándéka itt valóban az volt, hogy vitát és diskurzust indítson egy olyan témáról, amelyről már sokszor szó esett, de a jelen folyamatosan gondoskodik arról, hogy újra és újra visszatérjen rá. Polley beszél a nemi erőszakról, de nem mutatja meg kifejezetten, legfeljebb egy-két hatásos képpel utal rá, és ez az ő érdeme: láttunk már eleget a női bántalmazás minden formájából, és annak bemutatása nem mindig mondható hasznosnak, sőt, eléggé káros és visszalépés is lehet. Az erőszak itt katalizátor, és a hangsúly a fizikai és lelki bántalmazás kezelésén van. Kizárólag női szemszögből, a férfinak csak annyi a dolga, hogy figyeljen, figyeljen. Amit az egyetlen férfi szereplő, akit Ben Whishaw alakít, készségesen meg is tesz, mint az a figura, aki az utókor számára rögzíti mindazt, ami a találkozón elhangzott. A Women Talking négy főszereplőt emel ki a csoportból: Salome (Claire Foy), Ona (Rooney Mara), Mariche (Jessie Buckley) és Mejal (Michelle McLeod). Négy nő, négy különböző nézőpont, és mindegyikük kissé eltérő módon próbálja árnyalni a képet. Polley egyik nézőpontot sem ítéli el, megérti, és meg akarja értetni velünk: mindenki másképp reagál a történtekre a karaktere miatt. Salome dühösen, Ona szelíd beletörődéssel, míg Mariche tehetetlen, férje természeténél fogva agresszor. De függetlenül attól az empátiától, amellyel a film a legtöbb ilyen álláspontot megközelíti, nem próbálja elrejteni, hogy a tettek és a szavak döntenek. Még ha a jövő férfi nemzedékében meg is van a lehetőség és az esély arra, hogy agresszorként uralkodjon a női nem felett, egy kis útmutatással megtalálhatják a helyes utat. A jövő nemzedékének más aspektusait is fontosnak tartja Polley kiemelni. A regénnyel ellentétben itt a narráció gyermeki hangon szólal meg, jelezve, hogy a tét itt sokkal nagyobb, mint a szereplők jelenlegi, személyes jóléte. Mindig van egy következő generáció, akiknek biztosítaniuk kell a helyüket. Akiknek egy olyan világot kell teremteni, amely potenciálisan mentes minden visszaéléstől. Ebből a szempontból a film tele van reménnyel, legalábbis a záróképek ezt sugallják.