A történet leírása alapján (a XX. század elején félárva lány mágikus realizmusba hajló epizódok során göngyölíti fel a gyerekeket ölő sorozatgyilkos kilétét, aki nem mellesleg az édesanyja haláláért is felelős) gondolhatunk kosztümös drámára, coming-of-age mozira, sorozatgyilkosos thrillerre/horrorra, és ezek mind jelen is vannak a filmben, mégis akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha – jobb híján – az art horror, azaz művészhorror skatulyájában helyezzük el a Laurint. Aminek már a léte is vitatott (én már csak tudom, de azt is, hogy a tények makacs dolgok…), pedig amennyire szabálytalan, annyira virulens alműfajról beszélünk. Ha ugyanis valaki azzal ül le megnézni a filmet, hogy valamiféle euro-slasherhez lesz dolga, amiben dől a vér és egymást váltják a suspense-jelenetek, óhatatlanul csalódni fog. Sigl filmje közelebbi rokona Werner Herzog Nosferatujának, mint a sok szempontból hasonló olasz thrillereknek, bár utóbbiak, azaz a giallók hatását is érezni rajta. (És akkor már ne menjünk el szótlanul amellett sem, hogy a giallo – egyik – közvetlen elődje a német eredetű, Edgar Wallace-műveken alapuló krimi, melynek kései darabjai már egyértelműen megelőlegezik mindazt, amit később a talján direktorok, Argento, Martino, Fulci stb. naggyá tettek.) Közvetlen felmenőként talán Dreyer Vampyrját említhetjük, főleg a helyszín, a hangulat és a ritmus miatt, míg a forgatókönyv a klasszikus horrormesék (illetve horrorisztikus mesék, ld. Grimmék és társaik eredeti gyűjtéseit) vidéki környezetét és jellegzetes szereplőit fejeli meg az említett olasz alkotások bizonyos jellegzetességeivel, pl. a bizonytalan szemtanúval (Mélyvörös [Dario Argento, 1975] és társai: „láttam, de nem értem / emlékszem rá”), a fantáziát szabadon garázdálkodni engedő, álmok-víziók világát idéző stilizáltsággal (Sóhajok [Dario Argento, 1977]), az egyházkritikával (Ne kínozd a kiskacsát [Lucio Fulci, 1972]) és a gyerekkorból származó traumák gyilkos ösztönné válásának – többnyire flashbackben feltáruló – motívumával (Hentesbárd [Mario Bava, 1970], Mélyvörös stb.).Csakhogy Laurin tempója visszafogott, hangulata nem annyira feszült vagy sokkoló, mint inkább elbizonytalanító-nyomasztó, és rejtélyességét sem a szokásos kérdés („Ki a tettes?”) feszültsége adja (ahogy tanult kollégánk is megállapítja kiváló ajánlójában, az elkövető személyét nem nehéz megállapítani), hanem a szereplők viszonya, az enigmatikus képek és montázsok funkciója, egyes hangsúlyos, a cselekmény szempontjából mégis funkciótlan(nak tűnő) epizódok/információk. Itt érhető tetten az is, ami miatt a Laurin vitathatatlan érdemei ellenére is csak jóakarattal sorolható az elveszett klasszikusok közé: a film hamar felállítja a saját szabályait és ragaszkodik is azokhoz, ennek megfelelően nem kifogásolhatjuk pl. a mágikus realizmusba hajló jeleneteket, a dramaturgia azonban mintha nem mindig ezeknek a szabályoknak a szolgálatában állna. Magyarán a funkciótlannak tűnő jelenetek egy része talán tényleg funkciótlan, a szereplők viszonya néha tényleg kicsit zavaros, az események kimenetele adott esetben tényleg nehezen dekódolható. Részben persze ez teszi többszörnézőssé a Laurint, de ha a (zavaró) kérdőjelek egy része a második alapos megtekintés után sem tűnik el, akkor azért már okkal és joggal beszélhetünk – kisebb – hiányosságokról.Kifejezetten fiatal, elsőfilmes rendezőnek persze mindez elnézhető (Sigl mindössze 25 éves volt a forgatás idején!), a másik serpenyőbe pedig így is éppen elég pozitívum kerül, ráadásul jelentős részük éppen a magyar koprodukciós partnernek köszönhetően. Az még nem feltétlenül a hazai filmeseket dicséri, hogy a mű jórészt eredeti helyszíneken forgott (melyek nem csupán hangulatosak, de német partvidékként is remekül működnek), Jancsó és Losonci teljesítményére viszont nincs „mentség”, ezek nem a természeti adottságok és szerencsés véletlenek következményei, ahogy összességében büszkék lehetünk a színészek teljesítményére is. Azért csak „összességében”, mert míg – különösen – Jancsó teljesítménye végig egységes és túlzás nélkül csodálatos, a színészek között akadnak kisebb-nagyobb különbségek – ami valahol nem is meglepő, hiszen relatíve sok szereplő tűnik fel a vásznon, és gyakorlatilag mind hazánkfiai, miután a két szerepben is cameózó Sigl mellett az egyetlen német Karner is leginkább csak az anya állandó jelenléte miatt minősül főszereplőnek, nem a neki jutó játékidő okán.Hozzá hasonlóan relatíve kevés jelenetben látható kulcsszereplő a Kátay Endre alakította lelkész, akit a színművész sajnos olyan mimikával és gesztusokkal személyesít meg, melyek még egy óriási színházteremben is túlzóak lennének (leginkább akaratlan önparódiáról beszélünk). Újabb alakításaihoz képest viszont meglepően visszafogott Eperjes Károly, és nem érheti sok kritika sem Temessy Hédit, sem Derzsi Jánost, sem a gyerekszínészeket, bár Tóth Barnabás mintha rutinosabb és magabiztosabb lenne a többnyire csak szemlélődő Szinetár Dóránál.