A Post Tenebras Lux az alkotó korábbi filmjeihez (Japán, Mennyei háború) hűen erősen lírai alkotás lett, és mint ilyen tisztán logikai értelmezése lehetetlen. Érzelmi intelligenciánkra lesz szükségünk, hogy képesek legyünk átszellemülni, és egy teljesen eltérő kultúra szimbolikáján keresztül felismerni a gyakran szürreális valóság mögött rejtőző közös ősi ösztönöket.
Ha rövid akarok lenni és egyenes, akkor már az elején elárulom, hogy egy hosszú és tekervényes utazásra kell felkészülni. A film szereplőivel, Juannal (Aolfo Jimenez Castro) és családjával együtt a semmibe váltunk jegyet, abban a reményben, hogy ott majd találunk valamit. Lassú, stilizált, álomszerű mozgóképek vezetnek minket egyre mélyebbre a sűrűben, az idő szinte megáll. A torz, kaleidoszkópszerű felvételeken látszólag eseménytelen jeleneteket látunk. Az önreflexív kamera, a folyamatosan változó, zavart plánok használata miatt állandóan szembesülünk a megrendezettséggel, pedig a történet már-már naturalisztikus, dokumentarista stílust imitál. A lassú, monoton képeket váratlan és abszurd jelenetek törik meg. A film egyszerre andalító és felkavaró.Az ellentétek szinte szétfeszítik az alkotást. A hősöket egyedül emberi gyarlóságuk köti össze és az évszázadok óta szinte változatlan környezet. Juan jómódú, gazdag férfi és látszólag boldog családfő, míg El Siete (Willebaldo Torres) a semminél is kevesebbre tartja saját magát, és talán igaza is van. Ugyan egészen eltérő okokból kifolyólag, de mindketten menekülnek saját csalódásaik elől, azt remélve, hogy a vidék csöndje majd megoldást kínál. Az Ember azonban úgy tűnik még Istent játszva sem képes megváltani önmagát. A városi és vidéki miliő kettőssége a közös aberrációban oldódik fel. Juan és El Siete alig láthatóan, de határozottan rohan az elkerülhetetlen végzet felé.Álom, vízió és a puritán valóság igazán egyedi keveréket alkot ebben a műben. Nagyon lemondó, tragikus, abszurd befejezéssel zár Reygadas, én mégsem éreztem csalódottnak magam. A latin cím jelentése „Fény a sötétség után”, amely erősen bibliai töltetű. El Siente neve pedig a hetedik főbűnre utalhat, ami nem más, mint a jóra való restség. A film nagy része mégis inkább a világunkat átölelő sötétségről szólt, mintsem a sötétségben felvilágló fényességről. Nehéz konkrét értelmezést találni, valószínűleg nincs is, vagy csak pillanatnyi hangulatunk kérdése az egész. A sűrű vadon változatlansága nyugodtságot áraszt felénk, amiben a tragikus események drámaiatlan egyszerűséggel folynak le. Cannes-ban a legjobb rendező díjával tüntették ki az alkotót. Formanyelvi és dramaturgiai értelemben is egyértelműen szerzői alkotásról beszélünk, amit komoly fejtörések nélkül aligha élvezhetünk. Biztos vagyok abban, hogy az átlag közönség nehezen fogadja majd be ezt a nemzetközi koprodukciót, azonban aki ad egy esélyt Reygadas látomásának, garantáltam egyedi és gondolatébresztő filmélményben részesül majd.