Ne támadjunk a science fiction nehézfegyverével Piotr Szulkin filmjére, hiszen víziója a jövőről szerényebb, ám a jelenről rajzolt képe erőteljesebb, mint azoknak a tudománnyal és filozófiával zsonglőrködő műveknek, amelyek a távolbalátás képességével kérkednek, s valamiféle új messianizmust hirdetnek. Az O-bi, 0-bá...-nak csupán annyi köze van a tudományos-fantasztikus filmekhez, hogy atomkatasztrófa után játszódik, és a tétje, mint minden sci-fi-nek: a túlélés. De még ebben sem követi a hagyományokat. A legtöbb tudományos-fantasztikus filmnek a túlélés a filozófiája, a hite, a reménye, és nem utolsósorban a vigasza, Szulkin pedig éppen e végső menedéktől foszt meg bennünket. Nála a túlélés állapot, és nem cél – az élet lealacsonyítása, a vegetálás szinonimája. A létezés egyetlen, kényszerű módja, s hogy ez mennyire deformálja az embert, annak ábrázolására a lengyel rendező nem is egy, hanem, három filmet szentelt. 1981-ben készítette a Világok háborúját, 1984-ben az O-bi, O-bát, és 1985-ben a Ga Gát. Az epikus szándékra, a történetek közötti összefüggésre utal, hogy a trilógia minden egyes darabjának magyarázó, a film hangulatát lakonikus tömörséggel kifejező alcímet adott (A jövő század, A civilizáció vége, Dicsőség a győzteseknek). Jajkiáltás ez a trilógia, egyfajta negatív utópia a civilizáció átváltozásairól, az egyre végletesebbé és durvábbá váló emberi szellemről, cselekedetekről. Bár tudatunkban az utópia egyenlő a légvárépítéssel, és józan pragmatizmusunk a képtelenségek birodalmába utal minden olyan elképzelést jelenről, jövőről, amelyet a napi gyakorlat közvetlenül nem igazol, ezekben a „történelmileg hiteltelen” társadalomfelfogásokban is van valami elgondolkodtató. Ahogy a Platon, Morus, Campanella megjósolta társadalom sem létezik, úgy a sci-fik ábrázolta jövő sem válik valósággá, ám amennyire morálfilozófiaként ma is érvényes az Állam, az Utópia és a Napállam, annyira esetleg egy tudományos-fantasztikus film is érvényes lehet. A science fiction a modern kor utópiája, s ez még az olyan, a civilizációt pusztulásként értelmező filmekre is igaz, mint Kubrick 2001 : Űrodüsszeiája, vagy Szulkin trilógiája. A sci-fi elsősorban persze izgalmas akciófilm, ennek a trilógia első darabja, a Világok háborúja eleget is tesz. Ez a H. G. Wellst idéző film egy „szép új világ” megteremtéséről szóló cinikus mese. Idegen harcosok törnek a Földre, feladatuk nem a megsemmisítés, hanem az élet átprogramozása. A nagyon is evilági Idegenek alig-alig ütköznek ellenállásba, tompa, fáradt, megtört emberekkel találkoznak, akik majdhogynem önként vetik alá magukat az erőszaknak: a házkutatásnak, a szellemi nyomásnak, az értelmetlen intézkedésnek. A Világok háborúja (amely egyébként címén kívül semmiféle közösséget nem vállal a magyar származású trükkmester George Pal 1953-ban készített filmjével) katartikus film. Úgy, ahogy a tudományos-fantasztikum birodalmában megjelenhet a katarzis: mindig akad valaki akit az Idegeneknek nem sikerül megtörni. Ő a reménység, a biztosíték, hogy az Ember, ha szenvedések árán is, de legyőzi a barbár hordákat. Az O-bi, O-bá...-ban már ez a csipetnyi optimizmus sincs meg, itt nemcsak a kiindulóhelyzet végletesebb és a cselekvési lehetőségek korlátozottabbak, hanem az élet értelme, sőt puszta lehetősége is bizonytalan. Képzeljük el Noét, akinek az Isten megmondta, hogy vízözönnel bünteti meg a gyarló embereket, de az életet magát nem akarja elpusztítani, ezért készítsen bárkát, és minden élőlényből mentsen ki annyit, hogy egy jobb, igazabb világot tudjon teremteni másutt. Noénak választania kellett, ő döntötte el, hogy ki juthat fel a bárkára. Jól választott (természetesen isteni sugallatra), hasznos útitársakat vitt a bárkára. A Bibliának ez a – minden bizonnyal valós katasztrófákra és az emberekben mindenkor ott szunnyadó halálfélelemre utaló – története éled újjá az O-bi, O-bá...-ban, csak a vízözön változik át atomrobbanássá, az Isten arcnélküli elidegenedett hatalommá, az állatok pedig szerencsétlen túlélőkké. Eleinte mindenki hiszi, a katasztrófát elkerülheti, mert a megmaradtak védett, jól kiépített bunkerban húzódnak meg, a legszükségesebb élelemből és holmikból készleteik is vannak. Ám a bunker rövidesen börtönné válik. Kezdetben az összezártság kezdi ki a szolidaritást és a felelősségérzetet, később a nélkülözés szabadítja fel az állati ösztönöket a kiéhezett, elpiszkolódott, megzavarodott emberekben. Amint ráébrednek arra, hogy kevés az élelem, és a védelmet nyújtó mocskos labirintusból nincs menekvés, rémhírek kelnek szárnyra. A legnépszerűbb egy mentőbárkáról felröppenő hír; hogy a bárka valóban létezik, vagy csupán a tébolyult elmék szüleménye, nem tudjuk. A rendező mindvégig bizonytalanságban hagy bennünket, aki akar, hihet a bárka meséjének. Az O-bi, O-ba... nem a menekülés módjáról szól, hanem a lélek tűrőképességét vizsgálja. A bárkahit futótűzként terjed, tudni vélik, hogy kevés lesz a hely rajta, ezért különféle trükköket eszelnek ki: van, aki bárkapénzt árul, ezzel lehet