Volt idő, nem is olyan régen, mikor a francia filmgyártás nagyon erősen jelen volt a hazai mozikban. Manapság viszont alig van bármi, ami figyelemre méltó lenne. A Feketedoboz azonban mindenféle modern filmkészítés ellenére, olyan tartalommal rendelkezik, amit jó értelemben véve régimódinak is nevezhetünk. Mathieu (Pierre Niney) hangelemzőként dolgozik és mindenféle balesetek hanganyagát ellenőrzi. Munkáját nagyon precízen és hidegen végzi, kizárva az érzelmeket. Ő a csapat egyik legtehetségesebb dolgozója és épp ezért lesz számára csalódás, mikor egy repülőgép balesetének nyomozásában nem vehet részt. De egy szerencsés véletlennek köszönhetően mégis kap egy esélyt, és pillanatok alatt sikeresen le is zárja a nyomozást. Mégis van egy-két tényező, ami nem hagyja őt nyugodni, és ez lassan rögeszméjévé válik…
Pierre Niney remekül ábrázolja az enyhén aspergeres, abszolút hallású csöndes zsenit. Az ő karaktere azért zárja be magát folyton, mert számára túl nyitott a világ zaja és emiatt meglehetősen nehezen tudja magát kifejezni. És nagyon jó, mikor a kezdetben még csöndes, visszahúzódó Mathieu megszállottá válik és bár tudjuk, hogy a mozi végére kitudódik a nagy titok, mégis amilyen buktatókat helyez el a film a főszereplő elé és ahogy azt ő megoldja, azt úgy fogja nézni a mindenkori néző, mint egy kisgyerek, aki életében először ül fel egy hullámvasútra. Maga a felépítés is olyan, hiszen akárhányszor érzi magát Mathieu a magasban, utána újabb mélypont jön, és mindig közel áll ahhoz, hogy kiszálljon. Ez adja a film motorját, hogy kicsit feszesebbé kellett volna vágni a filmet, mindenesetre nagy élvezet nézni, ahogy hősünk a szakmai becsületéért kezdi el a nyomozást, majd lassan kezd beleőrülni abba, hogy folyton falakba ütközik. Olyan falakba, amik elvileg nem is léteznek. (hetediksor)