Az Egy fecske csinált nyarat ugyanis ízig-vérig közönségfilm, és ha a főszerepet Meg Ryan és Anthony Hopkins játszaná, gondolkodás nélkül vetítenék a multiplexek. Nem mintha bármi kifogásom lenne utóbbi színművészete ellen, de mégis sokkal jobban jártunk így, hogy helyettük Michel Serrault és Mathilde Seigner játssza a mogorva paraszt bácsi, illetve a kemény városi lány a forgatókönyv által csupán nagyvonalúan felvázolt szerepét. Sandrine (Seigner) Párizsban él, informatikusként internethasználatot oktat, míg egy átlagos forgalmi dugó apropóján ki nem újul régóta elfojtott vágya, miszerint a mezőgazdaságban kíván elhelyezkedni. Nem is kell több neki, anyja hisztije és barátja öltönye ellenére üstöllést beiratkozik egy mezőgazdasági tanfolyamra és – átesve az első disznóölés traumáján – megvásárol egy eldugott tanyát. A tanya előző gazdája (Serrault) azonban csak másfél év múlva tud grenoble-i házába költözni, úgyhogy ezt az időt kénytelenek együtt eltölteni a tanyán, így az öreg végignézi, hogyan alakítja át a lány a helyet, ahol ő egész addigi életét töltötte. Talán ennyiből is kiderült, hogy az Egy fecske csinált nyarat feltűnés nélkül simul a kortárs francia – nem akció – filmek trendjébe. Egy újabb kedves film, kedves szereplőkkel, még kedvesebb háziállatokkal, helyenként szomorkás felhangokkal és (nem lehet tagadni) elgondolkodtató jelenetekkel. A Meg Ryan-féle verzióból például biztosan kimaradt volna az a nyíltan erotikus mellékízű jelenet, ahol a mufurc bácsi elszunyókálva Sandrine-ról álmodik. A történet úgy van felépítve, hogy már éppen andalodnánk, amikor beüt valami, a fent leírthoz hasonló zavaró tényező: vagy marhák a vágóhídón vagy egy tarkón lőtt disznó. Ebben a filmben jelen idejű tragédia szinte csak állatokkal történik, és a film egészét tekintve sokkal jellemzőbb a rousseau-i „Vissza a természetbe!” hurrá-optimizmusa, valamint a öregkor melankólikája, melyet azonban bármikor napfénybe boríthat a fiatalság kirobbanó életöröme. Hogy akkor mi marad az öregeknek a film szerint? A Michel Serrault játszotta karakternek végül is megmarad az öröm és a büszkeség, amivel a tehetséges utódot szemléli, aki feji a kecskét, aki panziót, turistalátványosságot csinál a tanyájából, azaz életet hoz belé, és aki majd halála után értelemszerűen a helyébe lép. Mogorva, de szimpatikus paraszt bácsinknak nem született gyermeke (amelyik igen, az is halva), így a tanya eladása egyszersmind utódválasztást, kijelölést is jelent. A film elején sokat izélgetik kedves bácsinkat azzal, hogy minden potenciális vevőt kiutál a birtokáról, de az ő szemszögét megvizsgálva, rájövünk, hogy mi sem cselekednénk másképp. Nem kaphatja meg a stafétabotot akárki. Az ember, ha valamiért nem születik gyermeke, válasszon gondosan azt illetően, hogy ki folytassa az életét. De ami elsősorban megkülönbözteti ezt a filmet a tengeren túl készülő szívmelengető társaitól, az a színészi játék. Kontinensünk színészei mintha más stílusban játszanának, annak ellenére, hogy mára már Európában is fehér holló az a film, amely nem realista játékmódot követel meg a szereplőitől, és ezzel nem akarom elvitatni az amerikai színészek nagy részének kétségbevonhatatlan érdemeit. Adrient, a magányos öregembert Michel Serrault (akinek több mint száz mozgóképes szerepe közül a magyar közönség legutóbb talán a Belphégort láthatta) játssza, olyan hihetetlen biztonsággal és fenséges erővel, amire csak a szakma, a színészet legnagyobbjai képesek. Michel Serrault a legjobb értelemben vett mesterember, profi, aki úgy játszik saját érzelmeivel, ahogy átlag halandó mondjuk a tévé távirányítójával. Nem, nem is a saját érzelmein, sokkal inkább nézője lelkén zongorázik, azt csinálja, aminél nagyobbat színész talán el sem érhet: olyan paraszt bácsit hoz a Fecskében, aki valahogy mintha mindannyiunknak személyes ismerőse lenne. A film ifjú főhősnőjét, Sandrine Dumezt Mathilde Seigner (Harry csak jót akar) játssza, már korából eredően is kevesebb magabiztonsággal, de szerethetően. Sandrine szerepén ott ül a Minden Nyálas Francia Filmek Átka, a naiva szerepkör megoldhatatlanságának paradoxona. Az a baj ugyanis, hogy nem létezik az a lány (vagy csak én járok rossz társaságba), aki a nap huszonnégy órájában, szüntelenül bájos és kedves. A karakter vázlatos mivolta ellenére Seigner kitűnően alakítja a főszerepet, jó választásnak tűnik nem egyértelműen és mindig szép, de karakteres arcával és alkatával. Kötelezően megemlítendő a film két fő mellékszereplője. Adrien egyetlen cimboráját, a szinte az egyik napról a másikra meggazdagodott öregurat, Jeant Jean-Paul Roussillon alakítja. Mókás és kedves nagypapa karakter, szintén finom eszközökkel megrajzolva. Sandrine barátjának figurája sem álomszerep: butácska, átlagos fiatalember, öltönyben és ezüstmetál sport-Peugeot-ban. Frédéric Pierrot mégis emlékezetessé tudta tenni szerencsétlen vihogásával és ügyetlen gesztusaival. Az Egy fecske csinált nyaratban nincsenek Nagy Alakítások, nincs is rá lehetőség, de ettől lesz mégis mindegy