Bódy Gábor legzseniálisabb és legszenzációsabb filmje kétségtelenül a Nárcisz és Psyché (1980).
Három különböző változatban készült, túláradó, romantikus, operaszerű történet a szerelemről és a végzetről, a szenvedély és a váratlan látomások felvillanásaitól meg-megszakítva, stilizált képiséggel és szürreális túlzásokkal átszőve, a képek, a kameramozgások és a kettős megvilágítások zuhatagával, tájak, építészeti látványok és látószögek áradatával. A film története több mint egy évszázadon ível át (1800 előtt indul és 1920 körül zárul), miközben a főhősök semmit sem öregszenek. A narratív szál mögött a XIX. századi Európa története bontakozik ki a szemünk előtt, a polgárság és a főnemesség bomlásával, széthullásával. Egy jelenetben felvesznek egy telefont, s a kagylóból hallatszó hang erősen emlékeztet Hitlerére.A film Weöres Sándor verses regényén, versgyűjteményén alapszik. A Nárcisz és Psychében egybeolvadnak a magánéleti események, a mitológiai kitérők, az esztétikai és a művészeti felvetések. A központi szereplők, Nárcisz (Ungárnémeti Tóth László) és Psyché (Lónyay Erzsébet), akiket a német Udo Kier és a spanyol Patricia Adriani (María Asunción García Moreno) oly csodálatosan formál meg, ókori görög mitológiai alakok megszemélyesítői: adott álláspontok vagy pszichológiai minták képviselői. Nárcisz a költő, aki csak önmagát tudja igazán szeretni, aki játékát csak kommercializált formában adja elő és aki nyomorúságos véget ér. Psyché a nő, egyszersmind az öntudatos költőnő képviselője, kinek élete viharos kalandok, csalások, beteljesedések és lemondások sorozata. A filmben Bódy a pszichológia és a történelem szférájába próbálja áthelyezni Nárcisz és Psyché mítoszát.