James Horner

James Hornert kora gyermekkorától kezdve érdekelte a zene - ötéves korában kezdett zongorázni. Édesapja, kétszeres Oscar-díjas díszlet- és látványtervező Harry Horner 1910-ben az Osztrák–Magyar Monarchia – ma Csehország – területén fekvő Holice városban született, s az 1930-as évek közepén költözött az Egyesült Államokba. Munkája azonban gyakran szólította a világ legkülönbözőbb városaiba, s ilyenkor magával vitte családját is. Sokat tartózkodtak Európában; James Horner így gyermekkora nagy részét Londonban töltötte, ahol az 1958-ban alapított Holland Park School tanulója volt. „Londonban jártam iskolába - hét közben egyedül laktam a lakásunkban, hétvégén pedig repülőre ültem, és mentem a családom után. Mindenhová követtük az apámat, ahol éppen a munkája volt. Amolyan vándorszínházi család voltunk.” - mondta életének erről a szakaszáról. Iskolai évei alatt döntötte el, hogy zeneszerző szeretne lenni, nem csak zongorista. Tanulmányait ezután a Királyi Zeneakadémián (Royal Academy of Music) folytatta, majd egy évet Hamburgban töltött, Ligeti György magántanítványaként. Húszévesen tért vissza az Egyesült Államokba, ahol a University of Southern California, majd a UCLA (University of California Los Angeles) hallgatója volt, s PhD fokozatot szerzett zeneszerzés és zeneelméletből. Horner kezdetben a klasszikus zenei világban képzelte el a jövőjét, s egyáltalán nem érdekelték a filmek. Húszas évei elején az UCLA-n tanított, ám hamar rájött, hogy a tanári pálya nem az ő világa. „Azt gondoltam: Huszonhárom éves vagyok és mit is csinálok? Mit akarok kezdeni az életemmel? Nem akarok életem végéig tanítani. Nem vagyok rá képes. Őrültség lenne. Különben is, úgy két-három évvel fiatalabb voltam azoknál, akiket tanítottam." Nem volt könnyű feladat az sem, hogy komolyzenei műveinek publicitást szerezzen. „A koncerteken a kortárs zeneszerzők mindig a szünet után következtek; aki őket már nem akarta meghallgatni, nyugodtan elmehetett.” A Spectral Shimmers című szimfonikus művét, melyet 1978-ban írt, egyetlen alkalommal játszotta el az Indianapolis Symphony Orchestra, kb. 400 fős közönség előtt. További előadások pénzhiány miatt nem kerülhettek sorra. A szerző ezek után egészen kiábrándult a klasszikus zenei világból. Egy 1983-ban készült interjúban a következőket mondta erről: „A Spectral Shimmers volt az a darab, mely után elhatároztam, hogy otthagyom az akadémiát, és filmzenéket fogok írni. Nagyon sok munkámba került megírni, és még többe, hogy elérjem, érdekeljen valakit, hogy találjak zenekart, helyet és időt előadni. Elmentem Indianapolisba, és minden követ megmozgattam, hogy időt kapjak próbálni, és mindezek után egyetlen este játszották el. És akkor ott álltam és azt kérdeztem: És most? Úgy éreztem, csak annak a négyszáz embernek mondott valamit, akik ott voltak. Nekik nagyon tetszett, de ez ahhoz nem volt elég, hogy több előadás lehessen. Nagyon sokba került, mert ez egy nagyzenekarra írott darab volt, amellett egy modern darab, s elég sok minden hatott az ilyen művek ellen. Akkor azt mondtam, az egyetlen lehetőségem az, ha filmekhez írok zenét. Csak ezen az egy módon lehetséges az, hogy az ember megír valamit, aztán négy héttel később ott áll a város legjobb zenészei előtt, és saját fülével hallja, amit leírt.” A filmzene világában az első lépéseit az American Film Institute (AFI) tanulófilmjeihez írt zenékkel tette meg (The Drought, Fantasies, Gist and Evans, Landscapes, Just for a Laugh, The Watcher, mind 1978), melyeket a Roger Corman vezette New World Pictures alacsony költségvetésű mozijai követtek (Up From The Dephts, 1979; The Lady In Red, 1979; Battle Beyond The Stars, 1980; Humanoids From The Deep, 1980). Zenéire, melyeket Corman B-kategóriás filmjeihez írt, Hollywoodban is felfigyeltek, s 1982 januárjában (ekkor a forgatás még tartott) felkérték a Star Trek II: Khan haragja aláfestésének megírására. (Horner néhány másodpercre meg is jelenik a filmben, mint az űrhajó legénységének egyik tagja.[8][9]) Ez az első „igazi”, nagy költségvetésű hollywoodi produkció karrierjének fordulópontját jelentette. 1983-ban a Támadás a Krull bolygó ellen című filmhez írt zenéjét a Londoni Szimfonikus Zenekar játszotta el. A kilenc napos felvételsorozat végén a zenészek felállva ünnepelték az alig 30 éves művészt, aki a legfiatalabb karmester volt a zenekart valaha vezénylők sorában.[10] 1984-től kezdődően Ron Howard filmrendezővel alkotott Horner igen termékeny párost; közös produkcióik sorába tartozik: Selyemgubó (1984); Willow (1988); Apollo 13 (1995); Váltságdíj (1996); A Grincs (2000); Egy csodálatos elme (2001); Az eltűntek (2003).[11] A Grincs című filmhez a szerző és alkotógárdája meglehetősen különleges, saját maguk által kreált fúvós hangszereket is használt, hogy minél élethűbben jeleníthessék meg a történetben szereplő Kifalva zenészei által produkált, korántsem hétköznapi hangokat. Noha a zenei felvételek nyáron zajlottak, a stáb a stúdióban a film témájának megfelelően karácsonyfa állításával teremtett kellő hangulatot. 1986-ban A bolygó neve: Halál című film zenéjéért a 33 éves zeneszerző elkönyvelhette élete első Oscar-jelölését. A filmet James Cameron rendezte (ő is Cormannél kezdte pályafutását), s mivel csúszott a vágásokkal, Hornernek a zene megírására igen kevés ideje maradt. Cameron nem is igazán volt megelégedve alkotásával, s innentől kezdve a két filmes nagy ívben kerülte egymást. Az 1980-as, ’90-es években Horner rajzfilmekhez is írt zenét (Egérmese, 1986; Őslények országa, 1988; Egérmese 2 – Egérkék a vadnyugaton, 1991; Once Upon a Forest, 1993; Négy dinó New Yorkban, 1993; Könyvek parancsnoka, 1994; Balto, 1995), melyek közül az Egérmese betétdala (Somewhere Out There) Grammy-díjat nyert, s jelölték Golden Globe-ra és Oscarra is. A további jelölésekre sem kellett túl sokat várnia: 1990-ben Az 54. hadtest zenéjét Golden Globe-ra, a Baseball álmok zenéjét Oscarra jelölték. Ez utóbbi filmet Phil Alden Robinson rendezte, aki egy interjúban elmesélte, hogy amikor alkotását levetítette Hornernek, a vetítés végeztével a zeneszerző felállt, és egyetlen szó nélkül távozott. Pár perccel később kiderült, nem azért, mert a filmet olyan rossznak tartotta volna, éppen ellenkezőleg: igencsak meghatódott a láttán, és máris hozzáfogott a zene megírásához. A várakozásokkal ellentétben azonban nem nagyzenekarra komponálta a művét, hanem szintetizátorok, zongora és a Tony Hinnigan által megszólaltatott pánsíp képezték alkotásának gerincét. (Tony Hinnigan a későbbiekben is gyakran működött együtt a szerzővel.) A filmet készítő Universal Pictures embereinek nem kis megrökönyödésére sokáig nem is voltak a zenének leírt kottái; a muzsikát olykor helyben improvizálták, a felvételkor. 1996-ban egyszerre két filmzenéje is szerepelt a Filmakadémia díjának várományosai között: az Apollo 13 és A rettenthetetlen (mindkettő 1995). Utóbbit Mel Gibson rendezte, és a főszerepet is maga játszotta. Filmje zenéjét eredetileg pusztán gregorián énekkar felhasználásával képzelte el, de Hornernek sikerült meggyőznie, hogy változtasson a hozzáállásán. A művet végül a Londoni Szimfonikus Zenekar játszotta el, és különféle kelta hangszerek (duda, sípok, dobok) is helyet kaptak benne. Az aranyszobrot azonban nem sikerült elnyernie; a díjazott Luis Bacalov lett a Neruda postása (Il Postino) című mozihoz írt alkotásáért. 1993 igen termékeny év volt Horner életében; összesen tíz filmhez írt zenét, köztük olyanokhoz, mint A bajnok, A Pelikán ügyirat, Az arc nélküli ember. A művész manapság is szívesen elvállalja kis költségvetésű filmek zenéjének megírását; a 2005-ös Elrabolva is ezek közé tartozik. Horner gyakran írja igaz történeteken alapuló filmek zenéit; a Balto, az Apollo 13, a Titanic és a Viharzóna után a 2002-ben Oscar-díjra jelölt Egy csodálatos elme (2001) aláfestését is. A szerzőt felkérték ekkortájt a Harry Potter és a Gyűrűk Ura zenéjének megírására is, ám ő inkább Ron Howard filmjét választotta, mondván: „Az ilyen filmek alapvetően nagyon sokat jelentenek nekem. Az ilyen filmek valójában inkább művészfilmek, szemben a kommersz filmekkel.” A 2001-es Ellenség a kapuknál című film zenéjét a rendező, Jean-Jacques Annaud a témának megfelelően oroszos, katonai stílusban képzelte el, Horner azonban nem szerette volna, ha azt sütötték volna művére, hogy pusztán klisékből tevődik össze. Ilyenformán a balalajkát, mint jellegzetes orosz hangszert csupán a filmhez írt záró tételben alkalmazta, és leginkább a kórusra támaszkodott. Alkotásának egyik vezérmotívuma úgyszólván megegyezik John Williamsnek a Schindler listája című mozihoz komponált fődallamával, azonban valószínűleg téves az az állítás, mely szerint Horner ezt valóban Williamstől "vette kölcsön", ugyanis a szóban forgó dallam ennél régebbi eredetű: Gustav Mahler nyolcadik szimfóniájában ("Ezrek szimfóniája", 1906-1907) jelenik meg. Horner a témát már korábban is felhasználta a Balto (1995) és a Titanic (1997) című filmek zenéjéhez. A 2000-ben elkészült Viharzóna után 2004-ben ismét együtt dolgozott Wolfgang Petersen rendezővel. A Trója stábjába meglehetősen furcsán került be. A film zenéjének megírását eredetileg Gabriel Yaredre bízták, s ő a lehető legjobban igyekezett is teljesíteni a feladatot. A Warner Bros. embereinek mégsem tetszett az alkotás, és szerződést bontottak vele. Mivel a tervezett bemutatóig már nagyon kevés idő maradt, és mert elhalasztani semmiképp nem szerették volna, nagyon gyorsan új zeneszerzőt kellett találniuk. A választás James Hornerre esett, akinek ilyenformán alig két hete volt a zene megírására és felvételére. A 2005-ös év is hozott számára egy kissé ellentmondásosra sikerült projektet: szerződött Terrence Malick Az új világ című mozijához, ám igen nehézkesen jutott közös nevezőre a rendezővel. Malick folyton újravágta készülő filmjét, jeleneteket rendezett át vagy éppen hagyott ki teljes egészében, jelentősen megnehezítve ezzel a zeneszerző dolgát. A film végleges változatában Horner zenéjét részben Wagner- és Mozart-darabokkal helyettesítette, ellenben a New Line Records gondozásában megjelent CD a szerző eredeti művét tartalmazza, melynek nagy része a filmben nem is hallható. Horner alkotása Mel Gibson Apocalypto (2006) című filmjéhez a szokásostól eltérően nem szimfonikus zenekarra íródott. A legkülönfélébb egzotikus fúvós és ütős hangszerek kaptak benne szerepet, némi szintetizátoros hangzással és Rahat Nusrat Fateh Ali Khan egyedi vokáljaival kiegészítve. Az Apocalypto a rendező és a zeneszerző harmadik közös produkciója. James Horner neve kezdetben A passió alkotógárdájában is szerepelt, de mivel Gibson végül nem volt megelégedve Horner elképzelésével, John Debneyre bízta a zene megírását. 2006-ban a CBS televíziótársaság az esti híradójuk új főtémájának megkomponálására kérte fel, s a szerző el is vállalta a feladatot, noha hasonló megbízásra addigi karrierjében még nem volt példa. Bob Petersen, a híradó új arculatának kialakításáért felelős rendező az Egy csodálatos elme című album meghallgatása után döntött úgy, hogy Hornerre kívánja bízni a munkát.„Kihívás volt. Soha nem írtam még négy másodperces darabokat.” - mondta a szerző. A híradó Katie Couric vezetésével 2006. szeptember 5-e óta van adásban az új főcímzenével. Horner azóta a CBS több más műsorához is készített átdolgozást a híradó főtémájából. A zeneszerző 2008 februárjában megjelent műve Mark Waters rendező családi kalandfilmjéhez (A Spiderwick-krónikák) készült, mely Holly Black és Tony DiTerlizzi azonos című regényeinek filmes adaptációja. 2008 áprilisában újabb alkotása látott napvilágot: a Vadim Perelman rendezte The Life Before Her Eyes című filmhez visszafogott, zongorán és szintetizátorokon alapuló zenét írt. A mozi témája nem éppen könnyed: főszereplője, Uma Thurman egy iskolai lövöldözés túlélőjét alakítja, aki húsz év után sem tud szabadulni a rettenetes emléktől. Az ír John Boyne azonos című regénye alapján készült és Budapesten forgatott A csíkos pizsamás fiú zenéje szintén a szerző csöndesebb, elgondolkodtató, javarészt zongorára alapozott művei közé tartozik. A filmet, mely a holokauszt idején játszódik, s egy német és egy zsidó kisfiú különös és tragikus végű barátságát meséli el, 2008 szeptemberében mutatták be Angliában. Horner 2009-ben ismét együtt dolgozott James Cameronnal; a rendező Avatar címmel sci-fit forgatott a saját maga által kifejlesztett technológiával. A rendező már 2007 júliusában eldöntötte, hogy ehhez a filmjéhez is a Titanic zeneszerzőjét szerződteti. A mű elkészítésében Wanda Bryant népzenekutató is részt vett – a na'vi nép zenei kultúrájának megformálásában nyújtott segítséget Hornernek. Az első felvételek már 2008 márciusában elkészültek; ezeken egy kisebb kórus a kitalált na'vi nyelven énekel. A filmzene főcímdalát, mely az I See You címet viseli, Leona Lewis adja elő. A szerző élete legbonyolultabb és legnehezebb munkájának nevezte az Avatar zenéjének megírását; mellette semmilyen egyéb feladatot nem vállalt el, és 2009 márciusa óta naponta 15-16 órát dolgozott, hogy a zene tökéletesen megfelelhessen a saját és Cameron elvárásainak. A film zenéjét és főcímdalát is jelölték a 2010-es Golden Globe-díjra, de végül egyiket sem sikerült elnyernie, mint ahogy az Oscar-díj is Michael Giacchino polcára került a Fel! című animációs filmhez írt alkotásáért. 2009-ben az Intrada Records jóvoltából napvilágot látott néhány, eddig kiadatlan műve is: a Gonosz lélek közeleg (1983), a Natty Gann utazása (1985), a Drágám, a kölykök összementek (1989), a Közelkép (1990) és a Kártyavár (1993) című filmek zenéi, emellett a Star Trek II: Khan haragja című mozihoz írt alkotásának bővített változata is (ez utóbbi a Film Score Monthly gondozásában). Cameron és Horner A bolygó neve: Halál óta kerülték egymást, ám a legendás hajó tragikus története mégis összehozta őket. A zeneszerző hallott Cameron készülő filmjéről, s úgy érezte, mindenképpen ő szeretné a zenéjét megírni, a rendező pedig elismerte, hogy Horner legutóbbi két Oscar-jelölt darabja valóban nagyszerű alkotás. Rossz emlékeiket tehát félretették, s nekiláttak a közös munkának. Első lépésként Cameron odaadta Hornernek a Titanic teljes, vágatlan változatát, melynek hossza 36 órát tett ki, s a zeneszerzőnek három napjába tellett megnézni. A film utómunkálatai az előzetes tervekhez képest rengeteget csúsztak, a pénz fogyott, a legpesszimistábbak ezt látva óriási bukást jósoltak. Cameron le is mondott a rendezői honoráriumáról. Ő és Horner számtalanszor megvitatták elképzeléseiket a zenéről; a szerző végül négy főtémát írt a filmhez, s tekintettel a hajó ír eredetére (a Titanicot Belfastban építették[37]), tradicionális ír hangszereket is felhasznált művéhez. Az újravágások miatt egypár jelenet zenéjét persze újra kellett írnia; a felvételek a Todd-AO Scoring Stage-en mintegy másfél hónapig tartottak, míg végül 2 óra 15 percnyi zeneanyag keletkezett a filmhez. A pesszimistáknak nem lett igazuk: a film közismerten elképesztő sikert aratott világszerte, 14 kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből 11-et valóra is váltott 1998. március 23-án, a 70. Oscar-gálán. James Horner mindjárt két aranyszobrot is hazavihetett: övé lett a legjobb eredeti filmzene és a legjobb betétdal díja is (utóbbit a dalszövegíró Will Jenningsszel megosztva kapta). Az Oscar mellé a Golden Globe-ot is megnyerte Cameron filmjéhez írt művével, s a betétdalt, a Céline Dion által előadott My Heart Will Go On-t, Grammy-díjjal is kitüntették. A filmzenealbumból több, mint 22 millió darab fogyott az egész világon csak 1998. április végéig. 2015 június 22 én repülőbalesetben hunyt el 61 évesen.

Forrás: http://starity.hu/sztarok/james-horner/#ixzz3ibyGH61y