Sinkovits Imre

Élt: 1928.09.21 – 2001.01.18.

Sinkovits Imre a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alakja, a Nemzet Színésze 1928 szeptember 21-én látta meg a napvilágot Budapesten, annak is Kispest részében, Vas megyei szülők gyermekeként, egy helyi kisvendéglőben. Édesanyja nevezetesen a stremi vízmolnár lánya, Göndöcs Terézia, édesapja a körmendi kéményseprő fia, Sinkovits Jenő, aki egyébként főpincérként dolgozott akkoriban. Elsőszülött volt a családban, ráadásul fiú, így büszkén vitték nagypapájához Strembe - igaz, akkor már útlevéllel. Ott elkezdett érdeklődni a történelem iránt, folyamatosan vett órákat, majd fel vélt fedezni pár érdekes történést ősei múltjában. Szülei nehezen tudtak egybekelni, ám mire ő megérkezett, már egy nagyon jó nevű vendéglőt vezettek. Imre kiskorában sokat totyogott a konyhában, a pult mögött, ám sajnos a 'Pikkoló-fiú' státuszta nem tartott sokáig, a válságnak "köszönhetően" az üzlet csődbe ment. A család elköltözött a Damjanich utcából az Attila utcába - legalábbis a kis Imrének csak ennyi jött le az elkövetkezendő időkben. Szerényebb körülmények között éltek, majd megszületett kisöccse is. Sokszor emlékezett vissza nagypapája meséire, melyet a kályha fényében hallgatott lefekvés előtt (a villanyt kevésszer kapcsolták fel estelente). 

Ezzel együtt egy szörnyű korszak következett Imre életében: "Édesapám csak szombat-vasárnap jutott kenyérkeresethez Hűvösvölgyben és Óbudán, mint kisegítő pincér. Hárman maradtunk idegenben, távol a havasi földtől, létbizonytalanságban, egy fagylaltot hárman nyalogatva, moziban "ketten egy jeggyel"; és a vízimolnár lánya kilónként vagy dekaszámra vásárolta a lisztet, darát, s ugyanúgy a zöldséget. Nászajándékok, a "staférung", egy-két családi ékszer állandóan útban voltak. A zálogházba. Csak a Singer varrógép csattogott-kattogott még éjjel is "szolgálatban". De kibírtuk. A kötéltáncos a Fő tér felett ingyen volt, a Kertváros rózsáinak-virágainak illata beszökött az ablakon, s a Jóisten is megbocsátotta, hogy a vasárnapi szentmisén tőlünk nem "csengettyűzött" a perselypénz. Aztán lett új főpincéri állás Óbudán, igaz, egy esztendő után az a vendéglős is tönkre ment, de a harmincas évek közepén édesapám megkapaszkodott a híres Ilkovicsnál mint "éthordó". Édesanyám hajtotta tovább a varrógépet, s csepegtette belém még pinkafői (Pinkenfeld) zárdában szerzett némettudását a Göndöcs família nagy megbotránkoztatására. "

Óbudán kissé stabilizálódott a család helyzete, átlagos polgári színvonalon tudtak élni, édesapja főpincérként dolgozott, ő pedig már az Árpád Gimnáziumba járt. Az ezt követő nyáron Erdélyben volt egy cserkésztáborban, ahonnan sok emléket őrzött meg. Tisztán emlékezett a német megszállás másnapjára: "A német megszállást követő kora reggel társaimmal Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Arany, Jókai és a magyar szabadságharcok nagyjainak képével, festményeivel, nemzeti színű zászlókkal díszítettük fel osztálytermünket. Első óra: német. Váratlan látogató: a tantestületi német szakfelügyelő. Természetesen botrány-skandalum. Hivatta az igazgató urat. Dörgedelmes szitkok, fegyelmi és egyéb fenyegetések. Az osztály- tanárunkkal együtt- összeszorított szájjal, némán állt, míg igazgatónk ugyancsak szótlanul kikísérte a német szakfelügyelőt. Majd hirtelen megjelent a félig nyitott ajtóban !"- "Fiaim! Az Isten áldjon meg benneteket! Köszönöm!" 

Ezidőkben megszületett a kishúga és még egy kisöccse is, így ötté bővült a család. Ám a háború bekövetkeztével menekülniük kellett, nem csak nekik, a rokonságnak is. Már elkezdődött a 45-46-os tanév a gimnáziumban, mikor visszamehettek az otthonukba. 1947-ben leérettségizett, majd döntenie kellett a továbbtanulásáról. Alapvetően humán beállítottságú volt, így három szakma jöhetett szóba. Tanítónak ment volna legszívesebben, ám visszatartotta gyenge képessége matematikából és fizikából, pap pályára édesanyja szánta, de a szerelem miatt ez az út is lezárult előtte, így maradt a színművészet. Édesapja támogatta döntésében, és Imrét fel is vették a Színművészeti Főiskolára:  "Mint egy álom! Olyan szép volt minden! Aztán...?" A Főiskoláról sok emléke van.

"... Abonyi Géza tanár úr! Magunk közt szólva, bizalmasan: "Cunci". Ma is hallom bársonyos, simogató hangját, mikor így szólt hozzám: "Aranyoskám, Cuncikám! Muszáj neked színésznek lenned?! ( Jól tudta, szüleim mennyire ellenezték pályaválasztásomat.) Anyuka megharagszik, ha nem leszel az? Én Cuncikám, ha még egyszer születnék, inkább lennék minisztériumi kistisztviselő!." Egyszer két és fél órán át álltam az Egressy terem tenyérnyi dobogóján Shakespeare 75. szonettjének első négy sorával! "Az vagy nekem, mint testnek a kenyér...", míg ő kitekintve a Rákóczi út forgalmára háttal, csak felemelt jobb kezével jelezte nem tetszését, s bíztatott ismétlésre. Nem játszott elő! A magunk egyéniségét akarta világra hozni! Gyötört, megkínzott, összetört, s újra épített mindenkit: akiben látott tálentumot! A "reményteleneket" fennszóval megdicsérte, s azonnal helyére küldte. Konzervatív pedagógia? Lehet! De nálunk bevált! Nem tisztelte személyiségi jogainkat? Lehet! De egyéniségeket nevelt! Élt-halt a tanítványaiért! Élt úgy, hogy már halálos betegen a kórházi ágyon tartotta meg utolsó óráit, s belehalt!" 

Ez esztendők alatt, 1950-ben kezdetben az Ifjúsági Színház ösztöndíjasaként játszott az "Apák ifjúsága" című darabban. Kolléganője, a vidékről akkor éppen a fővárosba szerződött fiatal és csinos színésznő, Gombos Katalin játssza Dását. A darab próbái, majd az előadások egy életre szóló szerelemnek lesznek a szemtanúi, amely házassággal végződik. Manapság egyre kevesebbszer tapasztalni, főképp két művész esetében az életre szóló személyes kapcsolódásokat, ám az ő esetük ezen kivételes és ritka kategóriába tartozik. "... 1951-ben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem, Gombos Katalin, az Ifjúsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann (Sinkovits Vitai András, és Sinkovits Mariann szintén színművészek). Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök útját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítottunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi - szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették "Kelet-Európa csendes, újra csendes..." több évtizedes diktatúráját."

A főiskolai évek utolján a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, így a diploma után közvetlenül a színháznál indul a pályája. Akkoriban a sok fiatal kezdő, mint amilyen Kállai Ferenc, Raksányi Gellért, Horkai István, Ferrari Violetta alkot egy erős csapatot, amelyben Sinkovits hamar megtalálja a helyét. Háy Gyula: "Az élet hídja" című drámájában debütál a Nemzetinél. Szerepe szerinti édesapja Bihari József, akihez később erős baráti szálak fűzik a korkülönbség ellenére is. Tehetségét először igazán azonban később, Vörösmarty Csongor és Tündéjében mutatja meg, ahol a három ördögfióka egyikét, Kurrahot alakítja elképesztő dinamizmussal és leleményeséggel. 1952-ben a Hamlet Fortinbras szerepe várja, és a Julius Ceasarban Caius Cassius, a klasszikus Shakespeare szerepek kezdeti sorából. Kimagasló szerepei közé tartozik 1953-ban Lipitlotty szerepe. Az özvegy Karnyónéban Gobbi Hilda méltó partnere, és még ugyanebben az évben Moliére A fösvény c. komédiájában nagyszerű Valért visz a közönség színe elé. Utóbbi szerepei kapcsán mind a közönség, mind a kritikusok, mind a színház vezetői felfigyelnek rá. Egyre jelentősebb szerepekkel terhelik, így például Madách Tragédiájában, amelyben aztán az idők során majd minden férfiszerepet eljátszik. 1955-ben mint rabszolga, és Saint-Juste, később mint a Föld Szellemét is alakítja ezek mellett, 1963-ban Az Úr szerepét, és 1964-ben a férfi főszerepet adja, ő Ádám. Madách másik drámájának, a Csák végnapjai címszerepét, Csák Máté figuráját játssza nagy hangsúlyt fektetve a szerep összetett jellemrajzára, mélységére. Ám igazi szerepáttörést a harmadik Madách darab, a Mózes főszerepe biztosítja. Olyan nagy drámai erővel játssza Mózest, hogy a bemutatót követően még 22 éven keresztül, több mint 700 alkalommal láthatja a közönség előadásában. "... nagy része van abban, hogy a Tragédia költőjének ezt a nagy művét a Nemzeti Színház előadása méltó helyére állította. A mózesi sorsban a küzdő ember kísérletét kereste, amellyel alkalmassá próbál kovácsolni egy közösséget, e közösség saját, de tömegméretekben még át nem érzett igazságának befogadására. Így vitte bele korának gondolatait a színpadi legendába. Azt játszotta el, mi vár a küzdő emberre, aki szembenéz sorsával, s vállalja angyalait is, végzetét is, mi a sorsa annak, aki népe szabadságáért önmagát osztja szét." 

1956-ban a tömegnek élére áll, és a Petőfi szobornál azóta legendássá lett szavalatával a forradalom egyik jelképévé válik.  El kell hagynia a Nemzeti Színházat, bár a fiatalabb színészek között igazi tehetségnek számít, és öt esztendeig a József Attila Színház tagja lesz. "... ottani kollégák, a Jó Isten áldja meg őket, olyan szeretettel fogadtak! Mindenki tudta ugyanis, hogy miért kerültem oda..."

1956. október 30.-án megtartják a Nemzeti Színházban, délelőtt 11. órakor kezdődő ülésen a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottság tagválasztását. A Madách Színház, az Operaház, a Néphadsereg Színháza, valamint a Nemzeti Színház tagsága jelenlétében, Bessenyei Ferenc, Hindy Sándor után harmadiknak Sinkovits Imrét választják be, egyhangúan a jelenlevők, Raksányi Gellért, Szörényi Éva, Juhász József, Marosi Károly, Somogyvári Pál, Temesi János, Homm Pál, Bán József, György József, és Hegyi György mellett. 

Még ugyanezen a nap késő délutánján, a Nemzeti Színházbeli ülést követően, átvonulnak a Színművészeti Szövetségbe, ahol a budapesti színházak küldöttei megalakítják, a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát. A jelenlévők megválasztják a tagságot, akik közé ismét beválasztják Sinkovits Imrét. A tagság közé választják még Darvas Ivánt, Pécsi Sándort, Szakáts Miklóst, Molnár Tibort, Lukács Miklóst, Palló Imrét, és Bessenyei Ferencet. A koradélutáni döntés megerősítendő, a színházak bezárása mellett döntenek mindaddig míg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarországot, valamint a délelőtt elfogadott elveknek megfelelően, azok nem teljesülnek. A nép valódi érdekeit képviselő delegált személyt követelnek az ENSZ-be, Magyarország részéről. Felszólítják az ország valamennyi színházának a művészeit, hogy alakítsák meg mindenütt a színházak forradalmi bizottságát., és ezek a szervezetek haladéktalanul vegyék fel a kapcsolatot a Színművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságával., koordinációs célból.

A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának utolsó határozatai egyik hozza meg 1956. november 3.-án, ennek értelmében "a színművészek legjobbjait küldik a Magyar Rádióba" Molnár Tibor és Szakáts Miklós olvassák be ekkor a rádióban a Bizottság kiáltványát, amelyben minden magyar színművészhez szólnak, felszólítva őket, hogy harcok esetén lépjen fel önkéntesen a kórházakban, laktanyákban, és üzemekben. Egyébként meg kezdjék el, illetve folytassák a soron következő darabjaik próbáit. A felolvasott szöveg értelmében megvalósultak a három nappal korábban megfogalmazott sztrájk követelések, emiatt a sztrájk feloldására szólítanak fel.  A november 5.-én bekövetkező szovjet inváziót nyomán hatalomra kerülő Kádár János vezette állam, igen hamar a bizottság működését felfüggeszti, majd rövidesen feloszlatja, és idővel a tagjai ellen eljárást kezdeményez az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával. Az országban maradókat megbünteti, a többiek ellen távollétükben hoz határozatot a "vészbíróság".

1957 tavaszán Aczél Györggyel, a kultúra teljhatalmú elvtársával négyszemközt is beszélt. Ezekre a percekre így emlékezett vissza: "Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt Aczél elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze vele. Mikor már nem volt más érve az Aczélnak, azt mondta: "Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat?" Nagyon kemény hangon szólt. Hát 1957 tavaszán ilyet hallani bent a Báthory utcában!... (Magamban csak arra tudtam gondolni: "Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!") És így válaszoltam: "Bocsásson meg, kedves Aczél úr - elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár -, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól a Parlament érintésével a Köztársaság térig netán önök kövezték ki éveken keresztül?" Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogyan jöhet ilyen ökörség az ember agyába?" - olvasható a színművész emlékezéseiben.

A Nemzeti Színház házi törvényszéke elítéli rendszerellenes magatartásáért Sinkovits Imrét, ám a külső politikai vezetés nem éri be a házi büntetéssel, amely félévnyi színpadtól történő eltiltásról szól, hanem új határozatot követel, amelyben Sinkovits Imrét eltávolítja a Nemzeti Színház tagságának kötelékéből. 

Majd Imre újra szerepeiben bizonyít : Berlioz. Sokan nagyon jól játszották már korábban is Berlioz aggastyán alakját és a szerelem hevületében dobogó ifjúi szívű nagyszerű muzsikust, de Sinkovits előadásában a szerep átlép egy magasabb szintre: "... Sinkovits Berlioza éppen azért tökéletes, mert az ellentétek ötvözik. Egyszerre öreg és fiatal, szenvedélyes és naiv, fanyar humorú és mélységesen komoly, zseniális és egyszerű, aggastyán és gyermek" - írja róla Lelkes Éva. Ez a szerep az elsők szerepek egyike, amely a forradalom utáni esztendőkben felhívja magára a figyelmet. Másik ilyen figyelemkeltő szerepe Sardou Szókimondó asszonyságának Fouché szerepe. Ez a színpadi rendőrminiszter Sinkovits előadásában túlmutat Fouché személyén, már- már emlékeztet egynémely valós közéleti személyre, a kor jellegzetes "eleven méregkeverőire". Aztán Az igazság házhoz jön című darab embert próbáló kettős szerepében látjuk viszont ismét. Ő a narrátor és egyben a főszereplő: az Apa, és szinte állandóan színen van majdnem teljes három órán keresztül vagy így, vagy úgy. A remek előadáson túl bravúros, és kitűnő erőnlétet kívánó színészi teljesítményt nyújt ismét. Aztán egy kimagasló klasszikus dráma, Shakespeare Macbethjének főszerepe 1963-ban. Ám életének fontos része a mellék és epizódszerepek sokasága is. Jelen esetben Shakespeare Lear királyának Kent grófja, a Rómeó és Julia Lőrinc barátja, vagy a Tévedések vígjátékának Aegeonja, vagy a Szentivánéji álom Zubolya.

Először 1981-ben Ruszt József rendezésében játszik Sütő darabban Bétisz-ként "A szuzai mennyegzőben, aztán 1986-ban mint Bódi Vencel az Ádvent a Hargitánban; 1998-ban mint Schuller Medárd a Balkáni gerlében. Sütő Andráshoz személyes barátság is fűzi, amely a próbák során érett egy életre szólóvá. A hátizsákban turistaként átcsempészett - akkor még nem veszélytelen - vállalkozásának eredménye, hogy Sütő drámái ideát a nyilvánosság elé - színpadra - kerülhettek.
"... meghatódottan vettem kezembe az Advent a Hargitán első példányát. Amelyet a felületes olvasó, a földrajzi meghatározottság nyomán, hargitai mesének ítélhet. De ez csak a felszín; az igazi értékmérő, amelyet nekünk az előadásban kell megmutatni, kibontani, az a megannyi mögöttes általánosabb emberi sors és gondolat, amely benne sűrűsödik a drámában.
Első olvasás során mindjárt lenyűgözött, amit annyiszor elemeztek már műveivel kapcsolatban: a nyelv! Sütő bámulatos tehetséggel menti át a jelenbe valaha használatos szóképeinket, kivesző szavainkat. Különösen fontos ezt elmondani, amikor nemcsak a beszélt nyelv, hanem színpadi nyelvünk is korcsosodik. Nyers, durva fogalmazás - ez a modernség! Néven nevezni a dolgokat, ahogyan a kocsmában is! Ma már egyre inkább a parlagiságnak nem égi mása, hanem maga a parlagiság tombol a deszkákon. Sütő András drámájában sok indulatszó elhangzik: átkok megannyi formája. De egy se szennyes, egy se mocskos! Az ő költői-drámai írásművészetének ereje, képzelete van ahhoz, hogy a szélsőséges indulatokban is a nyelv a maga emelkedettségében fejezze ki hőseinek keserűségét. Nálamnál hozzáértőbbek bizonyára elemezték, elemzik majd, hogy a gondolatiság milyen aforisztikus tömörségben nyilatkozik meg az írásaiban, így ebben a munkájában is. Madáchot, a Tragédiát juttatja eszembe: amikor ilyen kifejezésekkel beszélnek Sütő hősei: Neki könnyű, neki két élete van, "nekünk csak egy, és az se a miénk."

Filmszerepeinek sora még a főiskolai évekhez kapcsolhatóan kezdődik, és mindjárt első filmjét, az "Úttörők" címűt (1949) nem mutatják be soha. Majd a kor nagyobb filmjeiben egy-egy karakterszerepet alakít: a Rákóczi hadnagyában (1953) ő a Francia követ, a Föltámadott a tenger című kétrészes filmben (1953) Madarászt, a Különös ismertetőjelben (1955) Kótit, a Gábor diákban (1956) Süki Balázst,a Szakadékban (1956) Nagy Istvánt, a tanítót alakítja; aztán egy címszerep a Csodacsatárban (1956), amely zárja 1956-ig az első filmes korszakát. Aztán mindenki legnagyobb meglepetésére már 1957-ben filmez. Talán nem mer az új Kádár rendszer Sinkovitshoz nyúlni, mert túlságosan is fókuszba kerül 1956-ban, sőt a nemzetközi figyelem is ráirányul. A politika bátortalan, nem meri, vagy nem akarja látványosan letaszítani a talapzatáról Sinkovits Imrét, esetleg tart attól, hogy ez túl van azon a határon, ami a népharagot újra lángra lobbanthatja. Érvényre jut a Kádár korszakot oly annyira jellemző kis lépés ide, kis lépés oda, ennek is meg annak is adjunk... Stabilizálni akarja a hatalmát, és ott, ahol ezt nem tartja fontosnak nem provokál. Kaló Flórián, Mensáros László esetében már korántse olyan elnéző, ott aztán méltó trompfot vesz a hatalom. Talán a legitimációját véli a politika igazolni azzal, hogy lám tessék, Sinkovits hát filmezhet is... , no persze ezek csak találgatások... Tulajdonképpen adott pillanatban miért alakulnak a dolgok úgy ahogy, az eseményektől távolodva, egyre kevéssé van esély megtudni az igazságot.

A forradalom után aztán megint egy nem forgalmazható film címszerepe követi, A Nagyrozsdási esetben (1957) alakítja Gábriel Miskát, majd "Az igazi égszínkék" című (1957) rövidjátékfilm egyik epizódszereplője, és folytatódik a Külvárosi legendabeli (1957) Benkő szerepével, aztán egy kimagasló alakítás, ami újra focista szerep. Fábry filmjében, a Két félidő a pokolban címűben játssza a vagány, a krekk, fölényesség mögül is előbújó aranyszívű Ónódi II.-t, az egykori híres labdarúgót. Olyan partnerekkel, mint Benkő Gyula, Görbe János, Molnár Tibor, Gera Zoltán, Garas Dezső. Fábry filmjét a "Győzni magyarok" szurkolói bekiabálásokkal tarkított jelenetei miatt túlzott nacionalizmus vádjával illeti a Film Színház Muzsika akkori kritikusa, Sas György és hozzáteszi : "... nagy erejű, hatásos, lebilincselő, ám végeredményében eszmeileg erősen vitatható mű." Ezzel a negatív kicsengésű kritikával, próbálja a hatalom elérni, hogy túlzottan ne kerülhessen fókuszba a film. Pedig a téma rendkívül aktuális jelbeszéd. A történetbeli német megszállók egy focimeccset erőszakolnak ki, amely során a fogollyá váló maroknyi magyar a nemzeti önérzetbe kapaszkodva tudja kifejteni sport-ellenállását. Önkétlen a párhuzam a megszálló szovjet csapatok és az itthon maradott, maroknyivá zsugorodott nemzet között 1956 után, csakhogy a tálalás úgy történik, hogy a politika ne tudjon beleszólni, Fábry projektálja a történetet "a nehéz, és átkos 1944-re",

Tizedes, meg még a többiek

Keleti Márton 1965-ös rendezésében A tizedes meg a többiek című filmben is a főszerepet játssza. A háború ironikus-komoly vígjátékának szív-jó-vagány tizedesét. Aki segít a bajba jutottakon, megpróbál életben maradni, élelemhez jutni, és ha kell még az ördögöt is kihívja ravaszul egy pókerpartira ebben a történelmi szatírában. "Az oroszok már a spájzban vannak!" - Major Tamás elhíresült mondata, azóta már szállóigévé lett. "A tizedes..." mindenféle statisztikát megdönt, és talán mai napig is minden idők legnézettebb magyar filmjévé, Sinkovits ennek kapcsán pedig talán a legnépszerűbb színészévé válik. A történelmi témájú filmek nagy rendezője, Várkonyi Zoltán hívja meg 1968-ban "Az egri csillagok" egyik férfi főszerepére Sinkovits Imrét. Ő alakítja a legendás hőst, Dobó Istvánt, az egri várkapitányt. A katonák harcra készülő imája előtti kapitányi beszéde során elhangzó: "A Haza nem eladó, semmi áron." ugyan Gárdonyi sorai, ám Sinkovits előadásában más, sokkalta mélyebb értelmet kap.
Gáspár-Menyhért-Boldizsár hármasában vesz részt Révész György filmjében, az "Egy szerelem három éjszakájában" (1967). Fábry Zoltán filmjében egy azóta filmtörténeti jelentőségűvé váló filmben, Az "Isten hozta, őrnagy úr!" (1969) című filmben alakítja Tót uramat, a tűzoltóparancsnokot, a szeszélyes őrnagyúr szerepében zseniálisan játszó Latinovits Zoltán partnereként. Később a darab színpadi változatában is viszontlátjuk. A következő évben Liszt Ferencet alakítja egy magyar történelmi filmben, a Szerelmi álmokban. Csokonai Dorottyájának tévéfilmváltozatában (1973) Csokonai szerepét játssza Gobbi Hildával, öccsével Sinkó Lászlóval és személyes barátjával Agárdy Gáborral. Agárdy és Sinkovits a két elválaszthatatlan jóbarát. Több mint három évtizeden keresztül élik mindennapjaikat együtt, a színpadon és a közös öltözőikben, de mindig összhangban. Egyszer számvetést készítenek, hogy lassacskán több időt töltenek együtt a színházban, mint a családjukkal ki-ki otthon. Időről időre ellátogatnak az elsőhöz, a magyar színjátszás megteremtőjének sírját meglátogatni, Kelemen László síremlékét meggyomlálni, kicsinosítani, és megkoszorúzni, nem hivatalosan, csak úgy magánemberként.
A honfoglalás ezerszázadik évfordulójára készült, nagyszabású Honfoglalás című filmben Álmos vezér alakítója. Az 1996-os Retúr című filmdrámában Agárdy Gáborral, Bárdy Györggyel, Gera Zoltánnal és Kibédi Ervinnel idős öregurakat játszanak, akikkel senki nem törődik, és ezért a vonaton ülve beutazzák az egész országot. A vonat nem csak szálláshelyként, hanem baráti társaságként is szolgál. Sokoldalúságát bizonyítja és generációk számára marad meg a Hupikék törpikék című népszerű rajzfilmsorozatban Törpapa magyar hangjaként, sőt a rajzfilm nyomán elkészülő oktató jellegű számítógépes játékprogram sorozatában is vállalja ezt a bölcs tisztségét.

Politikusként:

Az 1948-as időszakban már, ő úgy mondja: "pöttyös voltam", vagyis a hatalom számára nem jó káder. A főiskolán kifogásolják például az 1948-ban a büszkén viselt cserkész jelvényét, amelyet- ugyancsak 1948-ban- a Cserkész centenáriumra adnak ki, és nemzeti színű alapon a Cserkész Szövetség jelképe látható rajta. Trianonistának, irredentának nyilvánítják azonnal, sőt nacionalistának is a jelvény viselése végett. Hozzájárul az is, hogy már korábban ki akarják tenni a főiskoláról, mert bejelentés érkezik, hogy rendszeresen látogatja a Rókus-kápolnát, tehát veszélyes klerikális elem. Vámos László és Miklóssy György diákbizottsági tagok állnak ki Sinkovits mellett, és nekik köszönhetően nem távolítják el a főiskoláról. Később az 1956-os szereplése sodorja a politika oldalára, aztán élete következő nagy fordulatánál 1990-ben.
Monor, Lakitelek, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Czine Mihály... Jó barátság alakul ki az 1980-as évek második felében a későbbi MDF vonal akkori meghatározó embereivel. Bár nem örül neki, ám az MDF-ből párt jön létre, neki a népmozgalom szimpatikusabb, ami az MDF kezdeti arculata volt. Akkor amikor az MDF párttá alakul át és indul a választásokon, személyével és jelenlétével támogatja a pártot. Elmegy szavalni párt-gyűlésekre, sőt kampányképeslapot ad ki, amelynek egyik oldalán Sütő András: Ádvent a Hargitán egy jelenetét ábrázolja, Sinkovits Imre mellett Kubik Anna látható. Hátoldalán a saját keze írásával pedig a következő olvasható:
"Szeretett Honfitársaim!
Tudom nehéz ennyi szolga-év után a magunk ura lenni! Ennyi párt között az Igazit meglelni! - Segítek?! Én az MDF tagja vagyok, s arra szavazok! Istenem, Hazám, Családom után benne van hitem: azt valósítják meg, mit én színpadról hirdettem! Sinkovits Imre."
Aztán a választásokon győz az MDF. A győzelmet követően megkeresi a párt, különböző funkciók betöltésére. Ekkor tehát, amikor kérik "legyek ez, meg az," így válaszol: "... barátaim, hát egyrészt nem vagyok párttag, kettő, ehhez már nem értek, ez a ti dolgotok, mert ez már politika. Én hadd menjek vissza a szakmámhoz, amihez értek ." Innentől fogva kellő távolságtartással szemléli a politikát, és semmilyen párttal nem keres kapcsolatot, tagja sem lesz semmilyen politikai szerveződésnek. Időnként meg-megnyilatkozik, de már nem mint Sinkovits Imre a híres színész, hanem mint magánember, mint egyszerű állampolgár. Van amivel szimpatizál, van olyan oldal amivel nem, de ennek jobbára baráti beszélgetések során ad csak hangot.

Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lép fel, Vörösmarty Csongor és Tünde című darabjában játssza a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködik, szemmel láthatóan nincs jól, alig tud színpadra lépni, Kozák András vezeti kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve teszi dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltőzőig is alig tud elmenni, ereje elhagyja. Néhány óra múlva otthonában éri a halál. A jóbarát, Agárdi Gábor mondja: "... harminchét éven át öltöztünk egy öltözőben. A testvéremet veszítettem el, a barátomat. Nem tudom felfogni. Ez döbbenet. Ez nem igaz. Most ment volna a Balkáni gerle, amiben együtt játszunk. S ilyen hirtelen...Délelőtt telefonáltak a színházból, hogy nem érzi jól magát, s lemondta még a hétvégi Ármány és szerelem előadását is. De mindent titkolt, még azt is, hogy ki az orvosa...Az is fájt neki, hogy a Nemzeti Színháztól elvették a nevét. Nem mutatta, nem beszélt róla, mert azt mondta, nem érdemes. Nem tudom elképzelni, mi lesz, ha bemegyek az öltözőbe, s ott látom majd az elárvult helyét".

Pályája hosszú során át, például, a színikritikusok több mint húsz év óta esztendőnként odaítélt díjának soha a közelébe sem kerül. Fő- és mellékszereplő kategóriákra osztott, közel ötven díjból nem nyert el egyet sem. Számos kortársa színészi pályáját figyelve veszünk észre hasonlóságokat az elismerés terén. Elég, ha visszatekintünk a SZÍNHÁZ című szakmai lap hasábjaira, és rögtön rájöhetünk, hogy Sinkovits nemzedékéből mindössze, ha talán négy-öt művésznek hoz babért a kritika. Joggal, vagy joggal sem, utólag ezek nehezen kibogozható kérdések. Nem kap esetlegesen a színész, hosszú ciklusokon át, semmire sem sarkalló feladatot? Talán a szerepkívánalmakban van a hiba? Rossz, vagy bevétel-centrikus színházi műsorpolitika? Figyelmetlenség? Pazarlás? A tehetségek üresjáratban történő vegetációja? Nehezen meghatározható problémák. A magyar gyártású műsoridőket, amire a média törvény és a koncessziós egyezség rászorítja a televíziós társaságokat, olcsó színvonalú import showkkal, szappanoperákkal helyettesítik; látványos ürességgel váltják fel a szakértelmet, igazi művészeket kívánó tévéfilmforgatásokat. A magyar színészek jó része kiesik a televíziós médiából, a színház ázsiója a fokozódó elszegényedés okán is kevesek kiváltsága marad. Hisz, például pesti rokonnal nem rendelkező vidéki család (átlag 3-4 fő) nem engedheti meg magának a pesti előadások szálloda-, étel, és esetleges taxiköltségét a nem csekély jegyárak mellett is. A háború előtti színjátszás egyik motorja volt az un. színházi, kultur-turizmus. A legtávolabbi helyekről ellátogattak egyébként is a fővárosba, és ekkor a híresebb előadások fókuszba kerültek mindenképp. Ma a BNV biztosította félárú vasúti jegyek vonzása is inkább az esti hazatérés mellett érvel, bár az utóbbi években ennek jelentősége is lecsökkent. Az ország túlnyomó többsége, a zöme nem találkozik a színházzal, színészekkel élőben; a színház nemzeti összetartó ereje, nyelvápoló mivolta, szórakoztatva tanítása lassan fikcióvá válik. Ez a folyamat Sinkovits életében már elkövetkezik, a korábbi el nem ismertség mellett is.

Temetését megelőzően, egy másik halott, egy másik Imre hunyt el a művészvilágban, Zámbó Imre (slágerénekes), akit szerényen és visszafogottan úgy hívnak még életében, Zámbó Jimmy, a király. Nem sokkal később, Sinkovits Imre halála kapcsán, a nagyon közeli esemény miatt erős társadalmi nyomás nehezedik a médiára, különösen a televíziós csatornákra, mert a magyar kultúra lelkiismerete nem engedheti azt, hogy Sinkovits Imrét- az 50 éve pályán lévő, a Nemzet Színészét, a magyar kultúra lángvivőjét- a kameraszemeket kizárásával hantolják el, mint a legutóbbi időkig szinte valamennyi színész társát, akik bár géniuszok voltak, megelőzték a halálban.

Sinkovits Imre temetése

Az említett előzmények okán a temetése valódi nemzeti esemény. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc perc időtartamban, és élő adásban sugározza Sinkovits búcsúztatását az Óbudai temetőből, ahol Sinkovitshoz méltó egyszerű, csendes és korántsem pazarló külsőségekkel teli szertartás zajlik. A képernyőn pusztán a képeket látjuk, senki nem közvetíti, kommentálja az eseményeket, amelyek megrendezettek ugyan, de végig Sinkovits szellemében. Csodálatos verstolmácsolásaival kísért bejátszásokon az ő 1956-os bátorságát és színészi maradandóságát, emberi egyszeriségét dokumentálva.
Sinkovits Csillag:
2002-ben özvegye, Gombos Kati színművésznő kezdeményezésére az égen a 135 592 00 279 számmal jelölt csillagot Sinkovits Imre csillagra nevezik el. Az eljárást az International Star Registry cég végzi és a név svájci széfjében kerül megőrzésre örök időkre.  
Nyugodjék békében!

forrás: http://starity.hu/sztarok/sinkovits-imre/eletrajz/

Díjak és kitüntetések:
Jászai Mari-díj (1955, 1962)
Filmkritikusok díja (1961, 1965)
Farkas–Ratkó-díj (1965)
Kossuth-díj (1966)
Érdemes művész (1970)
Kiváló művész (1974)
Kazinczy-díj (1983)
A Nemzeti Színház örökös tagja (1989)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje – polgári tagozat (1992)
Magyar Örökség díj (1996)
Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal – polgári tagozat (1998)
Sík Ferenc-emlékgyűrű (1998)
A Nemzet Színésze (2000)
III. kerület díszpolgára – posztumusz (2001)
Súgó Csiga díj – posztumusz (2001)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sinkovits_Imre