Wolfgang Amadeus Mozart

Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus névre keresztelték. Utolsó utónevét görögről a latin Amadeusra változtatta, és ezen a néven vált ismertté.

Salzburgban született 1756. január 27-én. Csodagyerekként tartották számon, ami annak köszönhető, hogy édesapja, Leopold Mozart - aki maga is zenész volt - szinte születésétől fogva tanította. Ebben volt már gyakorlata, hiszen Wolfgang nővére, Maria Anna számára korábban összeállított gyakorlatokat. Wolfgang Amadeus már 5 éves korában komponált. Első darabjait zongorára írta.

Leopold Mozart 1762-ben hangversenykörútra vitte gyermekeit. München, Passau, Linz után Bécsben töltöttek 3 hónapot, ahol az uralkodó előtt is bemutatkoztak. Közben egy rövid pozsonyi út is belefért a programba. A következő év elején Wolfgang ízületi gyulladással küszködött, melyből kigyógyulva újabb, még nagyobb európai körútra indult apjával. München, Augsburg, Frankfurt, Koblenz és Brüsszel után - hogy csak a nagyobb állomásokat említsük - Párizsba érkezett a család, ahol öt hónapig maradt. Wolfgang Amadeus ott készítette első szonátáit hegedűre és zongorára.

Párizsból Londonba költöztek, ahol több mint egy évig tartózkodtak. 1764-65 idején az ifjú Mozart megkomponálta első szimfóniáját. A kiugróan tehetséges fiú négykezes darabjait nővérével adta elő nagyközönség előtt. A család Londonból Hágába vette az irányt. Útközben Wolfgang nővére, "Nannerl" és később Wolfgang is hastífuszt kapott, ami kis híján a kislány életébe került, és a kisfiú is hosszú hónapok alatt gyógyult ki belőle.

Sok-sok utazás után, több mint 3 év elteltével tértek vissza Salzburgba. A kis Mozart folyamatosan komponált. Az 1760-as évek végére már maga mögött tudott opera buffát, singspiel-t, zongoraversenyeket, szonátákat, szimfóniákat. Első olaszországi útjára 1769-ben indult apjával. Bolognában találkozott Padre Martinivel, akinek tanítványa is lett. Rómában a pápa Aranysarkantyú-rendet adományozott neki. Sok barátságot kötött operaszerzőkkel, muzsikusokkal. Az 1770-es évek elején visszatértek többször Itáliába. Azidő alatt több művet is írt különleges alkalmakra. Így például az "Ascanio in Alba" ősbemutatója Ferdinánd főherceg esküvője alkalmából került a közönség elé.

1773-ban visszatértek Salzburgba. Utazásoktól nem mentes időszak következett, viszont beköszöntött egy komoly alkotói korszak. Ontotta divertimentóit, vonósnégyeseit, szimfóniáit. A császárnő audiencián fogadta Mozartékat. Münchenben 1775-ben III. Miksa előtt volt egyik opera buffájának ősbemutatója. Az 1770-es évek végére már több mint 300 zeneművet jegyzett. Ennek az időszaknak a legfájdalmasabb eseménye édesanyja 1778-ban bekövetkezett halála volt.

Wolfgang koncertkörútjai során megismerkedett Aloisia Weberrel, aki kikosarazta őt. A magánéleti kudarcélménnyel szinte egyidőben szakmai sikerként élhette meg, hogy a salzburgi hercegérsek szolgálatába lépett koncertmesterként és udvari orgonistaként. A 80-as évek elején az érseki udvarban sok művét sikerült bemutatnia. Természetesen külföldi ősbemutatókra is sor került. Az "Idomeneo" 1781-ben Münchenben aratott sikert.

A salzburgi hercegérsekkel támadt nézeteltérései miatt felmondott és elhagyta a várost. Bécsbe költözött. Annak ellenére, hogy tanított, koncertezett, a "Szöktetés a szerájból" ősbemutatója sikeres volt és a császárváros kiemelkedő művészegyénisége lett, anyagi helyzete nem stabilizálódott. Házasságot kötött Constanze Weberrel, korábbi nagy szerelme, Aloisia húgával. Egy ideig rendszeresen költözködtek Bécs egyik kerületéből a másikba. Első gyermekük 1783-ban született, s két hónappal később elhunyt. Kisebb utazások, koncertek nemesi házaknál; nyilvános akadémiák (ahol saját műveiről tartott előadást és improvizált is), élénk társasági élet és költözködések jellemezték 1784-85-öt.

Második gyermeke, Carl Thomas 1784-ben született. Harmadik gyermeke 1786-ban született és 1 hónapos korában hunyt el. Időközben elkészült a "Figaro házassága", melyet a Burgtheaterben mutattak be. Később, a "Figaro" nagysikerű prágai előadásán Mozart is jelen volt. Pár nappal később maga a zeneszerző vezényelte a művet.

1787. május 28-án elhunyt Leopold Mozart, Wolfgang édesapja, de az élet nem állhatott meg. Sok remekmű között megszületett az "Egy kis éji zene" és a "Don Giovanni". A prágai sikereknek köszönhetően a császár, II. József kinevezte császári és királyi kamaramuzsikussá. Megszületett Constanze és Wolfgang negyedik gyermeke, Theresia, aki 6 hónapot élt.

A mester folyamatosan komponált. Szimfóniái (Esz-dúr, g-moll, C-dúr, "Jupiter") napjainkig közkedvelt művek. 1789-ben Karl Lichnowsky herceggel indult Prágába, ahol opera komponálásra kapott megbízást. Továbbutaztak Drezdába. Ott III. Frigyes Ágost választófejedelem előtt játszott a zeneszerző. Lipcse és Potsdam után érkezett Berlinbe, II. Frigyes Vilmos udvarába. Az anyagi gondokkal küszködő házaspár Badenben találkozott, ahol Constanze gyógyfürdőben tartózkodott. 1789 novemberében született leánygyermekük csupán egy órát élt. Constanze a későbbiekben rendszeresen visszajárt Badenbe kúrára. Mozart ott látogatta meg koncertkörútjai közben. A várandós asszonyt 1791 nyarán hazakísérte Bécsbe. Hatodik gyermekük, Franz Xaver Wolfgang július 26-án született.

"A varázsfuvola" komponálását félbeszakította a mester a "Titus" betanítása valamint a "Don Giovanni" prágai ünnepi előadása miatt. Végül az utolsó opera szeptember 30-án került a közönség elé. A zseniális mester a Requiemen dolgozott, de befejezni sajnos már nem maradt ideje. Műve félbeszakadt (később tanítványai fejezték be), élete befejeződött. Egy igazi zseni, tehetséges művész hagyott az utókorra többszáz remekművet. Csupán 35 éves volt.

Szöktetés a szerájból

A "Szöktetés a szerájból" Mozart 3 felvonásos operája. Műfaját tekintve singspiel, bár bizonyos mértékig túllép annak egyszerű formavilágán. Az egyes zenerészeket prózadialógusok kötik össze.

A bécsi Burgtheaterben (Burgszínházban), azaz az osztrák főváros nevezetes udvari operaházában 1778-ban alakult a Nationalsingspiel (Nemzeti Daljáték) Együttes. Mária Terézia halálát követően fia, II. József került a trónra. Felvilágosult, haladó gondolkodásúként az együttes számára különböző szerzőknél rendelt zeneműveket.

Például W. A. Mozartot is felkérte egy új német nyelvű daljáték megkomponálására. A zeneszerző 1781 nyarán kapta kézhez a Szöktetés a szerájból Gottlob Stephanie-féle szövegkönyv-változatát, melynek alapjául egy Bretzner-színmű szolgált. A partitúra 1782 májusára készült el. A bemutató kissé váratott magára, mivel az udvarnál néhány intrikus - többek közt Salieri - lépett fel ellene. Végül császári parancsra 1782. július 16-án felcsendült az opera a bécsi Burgszínházban. A közönség körében sikert aratott, a kritikák viszont nem voltak kifejezetten pozitívak. Ennek ellenére néhány év alatt a legnagyobb európai operaházak mind műsorra tűzték. A pesti Német Színház 1791-ben mutatta be.

A mű cselekménye:

A művelt, művészetek iránt is érdeklődő Szelim basa az isztambuli rabszolgavásárban meglát egy szemrevaló szép leányt. A rabszolgakereskedő az érdeklődés jeleit látva azonnal kínálni kezdi a portékát. Szelimnek nem állt szándékában rabszolgát vásárolni, ám a spanyol hajóról rabolt finom hölgy megtetszik neki. Annak rendje és módja szerint lealkudja félárra, s már vinné is, ha a lány nem kezdene könyörögni, hogy társalkodónőjét is vegye meg. A basa enged a kérésnek. Ám ez a tűzrőlpattant lány is könyörgőre fogja. Rámutat egy legényre, aki kettőjük kísérője volt eddig, és kéri Szelimet, hogy vegye meg őt is, mondván: a fiú ügyes, erős, derék, nagy hasznát lehet venni. A basa végül mindhármukat megvásárolja. A szép leányt Constanzának hívják, társalkodónője Blonde és a legény Pedrillo.

A basának sok felesége van a szerájban, ám elhanyagolja háremét és inkább Constanzával tölti ideje jórészét. A lány egyre inkább rabul ejti. Szelim az éles nyelvű Blondét Ozminnak, az öreg hordóhasú basának ajándékozza. Ők inkább civakodással töltik napjaikat. Ezt csak tetézi, hogy a furfangos Pedrillo, aki mellesleg Blonde kedvese, állandóan felbosszantja Ozmint.

Szelim egyre elmélyültebb beszélgetéseket folytat Constanzával. Kiderül, hogy valahol messze van a lánynak egy jegyese, ezért aztán a basa finom közeledését rendre visszautasítja. Pedrillo kieszeli, hogyan küldhet értesítést Belmonténak, Constanza vőlegényének. Az üzenet célt ér, és a szerelmes férfi azonnal elindul arája kiszabadítására.

Egy napon idegen ifjú jelenik meg bebocsátást kérve a szerájba, de amikor Pedrillo nevét kiejti, Ozmin dühbe gurulva elzavarja. Nemsokára Pedrillo előkerül és találkozik a fiatalemberrel, aki nem más, mint Belmonte. Megbeszélik a szöktetés tervét: éjfél felé, amikor mindenki alszik, a leányok ablakaihoz támasztanak egy-egy létrát, és kimenekítik őket, azután a tenger felé veszik az irányt, ahol egy hajó várja majd a négy utast. Belmonténak ehhez be kell jutnia a szerájba, ezért fiatal építésznek adja ki magát, és az éppen építtetni szándékozó Szelim beengedi.

A cél érdekében Pedrillo finom borral kínálja Ozmint, aki először ellenáll, de végül megkóstolja a nedűt. Iszik is a végén annyit, hogy még a nyelve is botladozik. Ezután a morcos basa természetesen mély álomba merül. Gyorsan kell cselekedni, amíg mindenki alszik. Igen ám, de kis hiba csúszik a leányszöktetésbe. A szerájban lakó szolgák egyike észreveszi a létrákat, és felriasztja Ozmint. A mély álomból ébredő basa azonnal intézkedik. Elfogatja a négy menekülőt, és Szelim elé viszi.

A Constanzában csalódott szomorú Szelim kihallgatja őket. Az idegen ifjú felfedi kilétét: nem építész, hanem Belmonte Lostandos, Tunisz kormányzójának fia. Szelim elmeséli élettörténetét. Kiderül, hogy Spanyol honban született és egy ideig Tuniszban élt. Családja vagyonára a kormányzó szemet vetett és árulás vádjával rabszolga sorsba süllyesztette húgával együtt. A fiú megszökött és török katonának állt. Vitézségének és eszének köszönhetően egészen a basaságig vitte.

Belmonte döbbenten hallgatja a történetet. Szelim jólelkű basa, szabadon engedi az egész társaságot azzal a kikötéssel, hogy az ifjú Lostandos emberségesebb legyen atyjánál.

A varázsfuvola

Emanuel Schikaneder színháza, a Theater auf der Wieden a csőd szélén állt. Kellett egy darab, ami nagy sikerével kimozdíthatta ebből az állapotból az intézményt. Az igazgatónak a közönség körében végzett puhatolózása szerint: a publikum szívesen látogatná színházát, ha "varázsoperát" láthatna.

Ezek a meseoperák igen népszerűek voltak akkoriban. Schikaneder igyekezett gyorsan megírni a szövegkönyvet, és felkérte W. A. Mozartot a zenemű megkomponálására. A zeneszerző 1791 márciusában kezdett hozzá a munkához. A készülő mű singspiel-szerkezetű, dallamvilága pedig az osztrák és délnémet népdalokon alapszik.

A perzsa mesét - amelyben Sarastro még Zarathusztra, a vallásalapító - Schikaneder igencsak átdolgozta. W. A. Mozartnak tetszett a librettó, ezért szívesen vállalta a komponálást.

A 2 felvonásos opera partitúrája 1791. szeptember 28-ra készült el. A mű bemutatójára két nappal később került sor, és - bár az első előadásokat csak csendes siker koronázta - egy év alatt száz előadást ért meg. Magyarországi bemutatójára először német nyelven került sor 1793-ban, a pesti Német Színházban, majd magyarul adták elő Kassán 1831-ben és Kolozsváron 1843-ban. A későbbiekben a pesti Nemzeti Színház és az Operaház is műsorára tűzte.

A Schikaneder-féle mese:

Élt egyszer egy napkeleti király, akit nagyon szeretett a népe, mert igazságos és emberséges volt. Hitvese, a királynő hiúságával és nagyravágyóságával elszomorította a királyt. Egyetlen leányuk, Pamina viszont örömet szerzett szépségével, jóságával, nemeslelkűségével.

Egyszer egy viharban az öreg király egy tölgyfa alatt húzta meg magát. Amíg ott időzött, a fa egyik ágából egy fuvolát faragott. Amikor kipróbálta, egy szempillantás alatt otthon találta magát. A fuvoláról kiderült, hogy varázsereje van. Mindenféle jót és szépet idézett elő, amikor valaki belefújt.

A birodalom határán állott az a szentély, ahol Ozirisz és Ízisz papjai éltek. Vezetőjük Sarastro, a főpap volt. Az öreg király érezvén, hogy az idő eljárt fölötte, magához hívatta a bölcs főpapot, s megbízta Pamina további nevelésével. Egy másik nagyon komoly feladatot is adott Sarastronak: úgy irányítsa a leány életét, hogy a szomszéd király fia, Tamino legyen majd hitvese.

A jó király eltávozott. A birodalomban asszonya került hatalomra, akit a sanyargatott nép az "Éj királynője" névvel illetett. Amikor kiderült, hogy Paminát Sarastro magához vette, a királynő hadsereget küldött a szentély ellen. Ám hiába volt az erőszak és a gonoszság, nem ért célt. Mást kellett kifundálni. Az Éj királynője bátor hercegeknek, nemes lovagoknak kezdte mutogatni Pamina képét, és azt állította, hogy Sarastro rabságban tartja a leányt. Kiszabadítására ösztönözte az ifjakat, akik nem hátráltak meg a feladattól, de nem is jártak sikerrel.

Egy napon a szomszéd király fiát, Taminot a két birodalom határán egy kígyó kezdte üldözni. Az ifjú kifáradt a menekülésben és elalélt. Egyszerre előtűnt három fátyolos hölgy, akik megölték a kígyót, majd újra eltűntek. Ájultságából magához térve Tamino egy nagyon furcsa, tollruhás figurát látott meg. Ez a manószerű fickó Papageno volt, a madarász, aki naphosszat az erdőt járta. Papageno Taminonak eldicsekedte, hogy megölte a kígyót. Erre az Éj királynőjének három fátyolos udvarhölgye újra előtűnt és lakatot tett a madarász szájára, hogy legközelebb ne hencegjen.

Tamino megtudta, hogy az Éj királynőjének birodalmába vetődött, és az úrnő hamarosan meg is jelent előtte. Pamina képét megmutatva felszólította az ifjút a leány kiszabadítására. Tamino szívesen vállalta a feladatot, mert már a kép alapján is szerelem gyúlt szívében. Útravalóul Tamino a varázsfuvolát vihette magával, Papageno pedig egy bűvös csengettyűt kapott. Az ifjaknak sikerült bejutniuk Sarastro kis birodalmába. Ott szétváltak. A herceg a szentély felé tartott, ahol a főpapot sejtette, a madarász pedig a kastélyban kereste Paminát.

Ezekben az időkben Pamina sokszor szomorkodott, részben szerecsen szolgája, Monostatos feketelelkűsége miatt, részben azért, mert nem láthatta anyját. Sarastronak el is panaszolta fájdalmát, ám a főpap elétárta anyja gonosz, kegyetlen bűneit. Papageno ilyen szomorú hangulatban talált Paminára, aki nagyon örült a jövevénynek, és azon nyomban el is szökött vele. Eközben Tamino a szentélyben egy öreg paptól megtudta, hogy Sarastro nem gonosz, sőt, igencsak jóságos főpap.

A herceg megfújta fuvoláját, s erre meghallotta a madarász sípját. A hang irányába indult. Úgy gondolta, Papageno megtalálta Paminát. Igen ám, de a menekülő leányt és a madarászt a Monostatos vezette szolgák hada elfogta. Papageno lélekjelenlétére és leleményességére vallott, hogy az Éj királynőjétől kapott bűvös csengettyűt megszólaltatta. Csodák csodája, Monostatos és a szolgák teljesen megszelídültek, így a menekülők tovább tudtak osonni, mígnem összetalálkoztak Sarastroval. Kisvártatva Monostatos is megjelent az elfogott Taminoval. Pamina és Tamino szíve egyszerre dobbant, de még nem lehettek egymáséi. Előtte kemény próbákat kellett kiállniuk.

Tamino kísérőjével, Papagenoval együtt állt a megpróbáltatások elé, bár a madarász erősen ódzkodott a feladattól. Persze, ha ő is elnyerhetné egy takaros kis asszonyka kezét! Ekkor megjelent a bölcs, öreg pap, akivel a herceg már korábban is találkozott a szentélyben, és meggyőzte a madarászt: a próbákat ki kell állnia és óhaja teljesül, asszonya Papagena lesz.

Első próbatétel: hallgatás. Nem szólhattak senkihez, nem válaszolhattak senkinek. Megjelent az Éj királynőjének három udvarhölgye, akik megpróbáltak kérdéseikre válaszokat kicsikarni belőlük, de az ifjak állták a próbát, hallgattak. Közben az Éj királynője ármánykodott. A Paminát zaklató Monostatost elűzte ugyan, de tőrt adott leánya kezébe Sarastro megölésére. A közelben settenkedő, hallgatózó szerecsen a királylány szerelmét a tőle elvett tőrrel akarta kicsikarni, de a főpap közbelépett, és megmentette Paminát.

A két vándor közben továbbindult. Egyszerre eléjük került egy öreganyó. Papageno elfeledkezve a hallgatási fogadalomról szóba elegyedett vele. Jaj! Így nem sikerült kiállnia a próbát. Szégyellte is magát miatta. Tamino, aki addig hallgatott, belefújt fuvolájába. Egyszerre ott termett a boldog Pamina, de jókedve alábbhagyott, amikor a két ifjú nem szólt hozzá egy szót sem. Taminonak sikerült ígéretét megtartania: hallgatag maradt mindvégig.

Közben a kissé szertelen Papageno, aki már százszor megbánta, hogy a próbatételek elé állt, továbbra is egy tűzrőlpattant lányka után sóvárgott. Óhajára újra megjelent a rút, öreg banya, akit végül kedveséül fogadott, s erre varázslat történt: takaros menyecskévé változott az öreganyó. Ám egymáséi nem lehettek még, mert a madarász úton-útfélen locsogott-fecsegett. Papagenáját elveszítve búnak ereszkedett. Már nem is akart tovább élni. Elszántan kereste a halált. A próbatételek őrei megszánták. Papageno megszólaltatta a bűvös csengettyűt, mire Papagena újból elé került, és végre egymáséi lehettek.

Tamino és Pamina együtt indult a következő próbatételre: ahhoz, hogy a bölcsesség templomába jussanak, előbb tűzön és vízen kellett átjutniuk. A varázsfuvola segítségével átjutottak a tűztengeren és a hömpölygő, áradó vízen is. Hitükkel, bizakodásukkal és tisztaszívűségükkel kiérdemelték egymás szerelmét.

Már csak egy akadálya volt a két pár frigyének: Sarastro birodalmát megpróbálta lerohanni az Éj királynője által vezetett, Monostatos irányítása alatt álló sereg. A főpap minden létező varázserejét bevetve legyőzte a gonoszt, mélybe taszította az ellenségeket. A jóság és bölcsesség győzedelmeskedett. Immár semmi sem állhatta útját Tamino és Pamina, valamint Papageno és Papagena egybekelésének.